A modern internetes 'újságírás' korában a legfontosabb, hogy ütős, 'kattintékony', kattintásra ösztönző, a kíváncsiságot felkeltő címet adjunk. Ettől lesznek tele az internetes portálok a bombasztikus szalagcímekkel, mint a: berobban, hihetetlen, brutális, és hasonló kifejezések. 

Nos, lehet hogy az én mai címem nem kellően bombasztikus, de annyi baj legyen. A valóság ennek ellenére igaz, miszerint mintha átmenethez érkezne a történelem. A történelem nem ért véget, ahogyan Francis Fukuyama prognosztizálta 1989-ben publikált, a történelem vége című művében, amiben a liberális demokrácia és a kapitalizmus végső győzelmét valószínűsítette az ideológiák versengésében a kommunizmus felett. Nem ért ugyan véget 1990 után a történelem, de tény, hogy egy évtizedekig tartó boldog békeidő volt az ezt követő '30 év. Nevezhetjük ezt az időszakot Pax Americánának is, hiszen a hidegháborút valóban megnyerte a demokrácia és a kapitalizmus. Még a névleg kommunista Kína is a kapitalizmus felé nyitott Teng Hsziao Ping vezetésével. (Nem a kommunizmus emelte fel Kínát, hanem a nagyon is kapitalista piaci reformok, meg a kereskedelem a nyugati világgal.)

Ám jól érzékelhetően ez a stabil időszak véget ért. Sok oka van annak, hogy véget ért ez az időszak. Nézzük meg először a jelenségeket és aztán gondoljuk végig az okokat. 

• Amerika globális vezető szerepe, ami korábban megkérdőjelezhetetlen volt, mára egyre többfelől kap kihívókat
  • van köztük komolyan vehető kihívó, mint Kína
  • van önnön képességeit messze túlbecsülő, az elmúlt dicsőség után sóvárgó játékos, mint Oroszország
  • és vannak akik nyilvánvalóan nincsenek egy súlycsoportban Amerikával, de úgy érzik, hogy Amerika meggyengült ezért van mit keresniük. Ilyen Észak-Korea és Irán.

Feltörnek a latorállamok

Persze lehet mondani, hogy Észak-Korea az elmúlt évtizedekben is provokálta Amerikát, ahogyan Irán is, ám ezek a provokációk az elmúlt években egyre komolyabbakká váltak. Észak-Korea atombombához jutott, Irán pedig a fél közel-keleten befolyással rendelkezik Iraktól, Szírián és Libanonon át Jemenig. 

Az Amerika vezette globális rend ellenzői felbátorodtak, mert úgy érzik, hogy megtehetik. És ez sajnos így is van. Tényleg megtehetik. De a relatíve kicsi bajkeverő államok provokációinál súlyosabb probléma hogy Kína Hszi Csin Ping regnálása alatt szintén ütközőpályára állt a nyugati világgal szemben, Putyin pedig öregkorára elveszítette a józan ítélőképességét. 

Jön fel a szélsőjobb

És ez csak a külvilág. De a saját házunk táján sem sokkal jobb a helyzet, ugyanis a nyugati világon belül pedig mindenhol és egyre inkább teret hódítanak a radikális nacionalista politikai erők. Trump Amerikában, Le Pen Franciaországban, Geert Wilders Hollandiában, az AfD Németországban, vagy Georgia Meloni és Matteo Salvini Olaszországban. Ezek a folyamatok olyannyira jelen vannak mindenhol, hogy nem lehet őket egyszeri rendszerhibának tekinteni. Lehet persze erre legyinteni, ahog a liberális publicisták teszik, hogy nem kell félni, nem lesz hatalomátvétel az EU-ban, de ez a hibás időhorizont megválasztásából fakadó alaptalan optimizmus. Csak idő kérdése, hogy egyre többfelé kormányzati szerepbe kerüljenek ezek a politikai erők. 

Na de miért történik mindez?

Eddig tartott a válságjelenségek számbavétele. Most pedig térjünk rá az okok feltárására, ami szerintem sokkal érdekesebb. Kezdjük a szélsőjobb felemelkedésével. Mindig hibásnak tartottam amikor baloldali, liberális, vagy mérsékelt jobboldaliak arról beszéltek, hogy 'küzdeni kell' a szélsőjobb ellen. Ez a politika totális félreértése. Egy politikai erő vagy ideológia felemelkedése azt mutatja, hogy azok a gondolatok találkoznak a társadalom növekvő hányadának az érzéseivel, elképzeléseivel. Nem lehet 'harcolni' ellene, mert a politika nem a pártok egymás elleni harcáról szól valójában, hanem a társadalom szimpátiájáért folytatott versengésről. Egy szépségversenyt sem úgy nyerhetsz meg, ha támadod a másik lányt, hanem ha szebbnek próbálsz mutatkozni.

Az tehát az igazi kérdés, hogy miért párolog el a támogatottsága a baloldalnak és a mérsékelt jobboldalnak világszerte?

Én nagyon szeretem az ilyen kérdéseket kicsit messzebbről, makro perspektívából és hosszabb idősíkon szemlélni. Én úgy látom, hogy a liberalizmus és a szociáldemokrácia a saját sikerének estek áldozatául. Beteljesítették küldetésüket így látezésük okafogyottá vált. 

A liberalizmus történelmi sikere okozza a halálát is

Mit is ígért a liberalizmus? Azt, hogy eltörli a társadalmi korlátokat. És valóban, az elmúlt 100-150 évben megszűnt a rabszolgaság, felszabadultak a jobbágyok, szavazati jogot kaptak a nők, megszűnt a feketék jogi diszkriminációja. Sikert ért el tehát a liberális eszme. Ezek mind valódi, tömegeket érintő kihívások voltak, a társadalom jelentős részét érintették. Ezért alkalmasak voltak a tömegek mozgósítására. Ám miután ezeket a célokat mind elérte a liberalizmus, lassan elfogytak a témák. Elfogyott hogy milyen jogfosztottság ellen lehetne még küzdeni. Így jutottunk el napjaink az LMBTXYZ... ügyéhez, meg a magát nőnek képzelő férfi (azaz transzneműek...) kérdéséhez. Ez érthető okokból már nem érint tömegeket a társadalomban. Így az ezen célokért küzdő 21. századi liberalizmus már nem találkozik a társadalom jelentős hányadának a politikai szükségleteivel. A liberalizmus mindent elért, amit érdemes volt. Mára így olyan marginális problémákkal foglalkozik, amelyek a társadalmak számára nem relevánsak. 

A szocializmus is győzött, de nem úgy mint gondolnánk

Hasonló a helyzet a szociáldemokrácia esetében is. Ők az osztályellentétek felszámolását tűzték ki célul. Amikor a baloldali eszme megfogant, tömegek éltek proletár, szegény, gyári munkás életet. Volt valódi tömegbázisa a szocialista eszméknek. Ám mit látunk ma, ha szétnézünk a társadalomban? Persze szegénység ma is van, de össze sem hasonlítható, a 20. század eleji helyzettel. Proletárság pedig egyszerűen nem létezik. Az ipari munkásság létszáma drámaian lecsökkent a nyugati világban. Ennek oka egyrészt a termelési folyamatok egyre növekvő gépesítettsége, ami szükségtelenné tette a kétkezi munkát, valamint a termelő kapacitások nyugatról Kínába és más fejlődő országokba települése. A megmaradt nyugati gyári munkások életszínvonala pedig óriásit nőtt, így ma már nem tekinthetőek nincstelen proletároknak. 

A szocialista eszme is sikert ért el. Hatott a jobboldali kormányokra is, így akkor is hatással volt a politikai folyamatokra, ha nem volt kormányon. Betöltötte történelmi küldetését. Sikeresen emelte ki a proletárok osztályát a nélkülözésből az alsó-középosztályba. Gyakorlatilag olyan sikeres volt a szocialista eszme (és itt nem a keleti blokkban működő szocializmusra gondolok, hanem a nyugati baloldalra), hogy felszámolta a saját társadalmi bázisát. Az életszínvonalában már az alsó-középosztályhoz csatlakozott tömegeknek ugyanis már változnak a politikai igényeik. Amíg nincstelen gyári melós vagy, addig nyilván jól hangzik a javak újra elosztásának ígérete, hiszen nincs mit veszítened. De amikor már van valamid, akkor már ijesztőnek tűnik a 'fizessenek a gazdagok' jelmondata, hiszen az már lehet téged is érint. A klasszikus bon-mot idézve: "az üléspont határozza meg az álláspontot". A középosztályba, kispolgárságba lépve egyre kevésbé szocialista de egyre inkább konzervatív az ember. 

A proletárság megszűnése szemmel is látható. Az olyan klasszikus nagy iparvárosok, mint az amerikai Detroit, a brit Birmingham, vagy Magyarországon Ózd, világszerte mind ugyanolyan utat jártak be: drasztikusan zuhant a népességük. 

A baloldaliság és a liberalizmus tehát állításom szerint azért veszít a politikai támogatottságából, mert beteljesítették történelmi küldetésüket. Elérték azokat a célokat, amiért eredetileg létrejöttek. A liberalizmus mára teljesen irreleváns célokért küzd, a szociáldemokrata pártok valójában liberális pártokká alakultak, az eredeti politikai céljaikat pedig a mérsékelt jobbközép pártok is a magukévá tették, kifogva ezzel a szelet a vitorlájukból. 

Nincs különbség jobb és bal között - a törésvonal a radikálisok és a mérsékeltek között húzódik

Alapvetően mára a politikai törésvonal nem a bal és a jobboldal között húzódik. A mérsékelt jobbközép és a mérsékelt balközép politikai erők között szinte lehetetlen tartalmi szempontból különbséget tenni. A valódi törésvonal mérsékeltek és radikálisok között van. 

A mérsékeltek általában szélsőségességgel vádolják a radikálisokat. Ez részben igaz, de csak a megoldási javaslataik szintjén. Ám fontos látni, hogy az igazi különbség abban van, hogy a radikális politikai erők felvetnek olyan politikai problémákat, amelyeket a mérsékeltek politikai korrektsége szerint 'nem illik'. Ilyen például a migráció, vagy Magyarországon a cigánykérdés. Lehet, hogy a radikálisok megoldási javaslatai nem szalonképesek, működésképtelenek, vagy akár hamisak. De az sem jó, ha létező, valós problémákról nem beszélünk. Ez a mérsékeltek receptje. Ám a társadalom igenis érzékeli ezeket a problémákat. És lehet, hogy szemtől-szembe egy kérdezőbiztosnak azt hazudják, hogy rendkívül toleránsak és tőlük olyan távol áll a rasszizmus, mint Makó Jeruzsálemtől, ám belül igenis sokan vannak, akik problémásnak érzik az őshonos lakosságtól eltérő idegenek növekvő létszámát. Európában az arabokat, afrikai feketéket, Amerikában pedig a latin-amerikai bevándorlókat. 

Azzal, hogy a mérsékeltek nem hajlandóak erről beszélni, és végképp képtelenek politikai ajánlatot megfogalmazni ezzel a témával kapcsolatban, önként adják át a terepet a radikálisoknak. 

A mindenható demográfia

És itt érkezünk el ahhoz a kérdéshez, hogy vajon ezek a válságjelenségek átmenetiek és aztán minden újra visszatér a régi kerékvágásba, vagy sem? Nos, sajnos ezügyben rossz hírem van: nem lesz visszatérés a korábbi időszak stabilitásához. Ennek oka pedig elsődlegesen a demográfia, ami ellen nem lehet küzdeni.

Európa őslakos fehér lakossága intenzíven fogy. Az ok prózai: a fehérek kevés gyermeket vállalnak. Hogy ez jó, vagy rossz, lényegtelen. Ami lényeges, hogy Európa két rossz közül választhat: vagy összezsugorodik lélekszámban és gazdaságilag is, vagy kénytelen bevándorlókat beengedni. (Na persze nagyon nem mindegy, hogy irányított, szelektált bevándorlást alkalmazunk és megválogatjuk, hogy kivel szeretnénk megosztani a hazánkat, vagy szélesre tárjuk a kapukat minden jöttment előtt...) A fehér őslakosság lassan, de biztosan elöregszik, és fokozatosan kisebbségbe kerül. Nem egy év alatt, de néhány évtizedes távlatban ez fog bekövetkezni. Ez a demográfiai átmenet csak fokozni fogja a politikai feszültségeket. Az életmódját veszélyben érző, demográfiai defenzívában lévő fehér őslakosság nem valószínű, hogy ellenállás nélkül fogja végignézni, ahogyan megváltozik az őt körülvevő környezete. A képlet Amerikában is rendkívül hasonló. A Trump jelenség a kisebbségbe szoruló fehér társadalom utóvédharca. 

A globalizáció nyertesei a fejlődő országok

A nyugat tehát a saját demográfiai válsága miatt bizonytalanodott el. Mindez pedig egybeesett időben azzal, hogy a globalizáció és a nemzetközi termelés kiszervezések szétterítették a nyugati tudást és technológiát. Egykor Nagy-Britanniát nevezték a világ műhelyének, ma mindenen Made in China felirat díszeleg. Ahogy egykor a legendákban Prométheusz ellopta a tüzet az istenektől, úgy került a nyugati gazdasági előnyt biztostó technológiai tudás is a nyugatiaktól a fejlődő országokba. 

Persze ez így igazságos. A világ a kiegyenlítődés irányába halad. Az életszínvonal és a gazdasági teljesítmény globálisan konvergál a nyugati szinthez. Felzárkózik a nyugathoz nem csupán Kína, de államok egész sora, Vietnámtól, Indonézián át Indiáig, vagy Törökországig. A gazdasági erő így végsősoron a népességgel kezd korrelálni. 

xxx

Megváltozik tehát a világ korábbi erőegyensúlya. A nyugat veszt befolyásából, miközben új szereplők emelkednek fel. A kérdés, hogy ez az átrendeződés meg tud-e történni békében?

Erre a kérdésre majd az unokáink fognak választ adni. Egy dolog biztos: a történelem nem ért véget, csak a kiszámítható stabilitás, a Pax Americana korszak. Tektonikus mozgások vannak folyamatban. 

A nyugat végső hanyatlását vizionáló publicisták egyik kedvenc toposza, hogy a globális amerikai dominancia hanyatlását a dollár világpénz státuszának elvesztése fogja előrejelezni. A dollár helyére pedig a kínai jüan lép majd.

Ez a topik Amerikában is időről-időre előkerül, de Magyarországon is vannak követői, legutóbb néhány napja Hegyi Gyula ex-MSZP-s képviselő - manapság lelkes putyinista - írt róla az indexen. 

Hegyi az alábbi kijelentést teszi:

"Washington számára hosszabb távon sokkal súlyosabb kihívást jelent az, ha Kína és Szaúd-Arábia dolláralapról a jüanalapú elszámolásra tér át az olajkereskedelemben. A legfrissebb hírek szerint e merész elképzelés hamarosan valósággá válhat, amit feltehetően több más OPEC-tagállam is követ. Óriási mennyiségű összegekkel csökkennének így a dollárban lebonyolított üzletek, negatív hatást gyakorolva az amerikai gazdaságra és hitelképességére. […] A dolláralapú rendszerről való kiválást sokan fontolgatták már, de a döntő lépést az adta, ahogy az USA és az EU zárolta Oroszország külföldi, nyugati valutában tartott megtakarításait, kemény pénzügyi eszközökkel szankcionálva Moszkvát. Kína érthetően nem szeretné ugyanezt átélni, ezért az Egyesült Államokkal való nagy összecsapása előtt csökkenteni kezdi a dollárkitettségét. Ha sikerrel szakad el a dollártól, akkor hasonló aggályok miatt sok nem nyugati ország is követni fogja. Ez döntő lépés lehet az egypólusú világrend többpólusúvá válásához. Az Egyesült Államok természetesen nem fog összeomlani, óriási katonai és gazdasági hatalom marad, de a világvaluta birtoklásának megszűnése mérsékli az erejét."

Mivel rendkívül fontos kérdést feszeget az szerző, érdemes egy kicsit mélyebben megvizsgálni, hogy mennyire reális is az, hogy a kínai jüan kiszoríthatja a dollárt a világpénz szerepéből.

Első lépésben érdemes végiggondolnunk, hogy

• mi is a devizatartalékok szerepe
• hogyan és hol keletkeznek
• hová kerülnek

majd ha mindezzel végeztünk, akkor meg is tudjuk válaszolni, hogy mennyire reális kihívója a jüan a dollárnak. 

Mi a devizatartalékok szerepe?

A deviza tartalékok szerepe az, hogy egy adott ország képes legyen kifizetni az import számláit, esedékes külföldi tartozásait, vagy az éppen távozó külföldi tőkebefektetőket. Azaz képes legyen nemzetközi kifizetéseket teljesíteni akkor is, ha átmenetileg az országból kiáramló pénz mennyisége felülmúlja az országba beáramló pénz mennyiségét. 

Ha a ki és beáramló pénzmennyiség egyensúlyban van, vagy a beáramlás nagyobb, mint a kiáramlás, akkor a tartalékra valójában nincs is szükség. De mint minden tartalék, a devizatartalék is elsősorban a nehéz napok átvészelésére szolgál. 

Logikusan tehát olyan devizában érdemes tartalékot képezni, amilyen várható kifizetései merülhetnek fel az országnak, a nemzetgazdaságnak. Amennyiben az importszámlák, a külföldi adósságok és a külföldi eredetű tőkebefektetések euróban és dollárban keletkeznek, akkor érdemes értelemszerűen a tartalékot is ezekben a devizákban felhalmozni. Lehet természetesen ettől eltérő devizában is, vagy akár aranyban is, ám például az aranytartalék szerepe is elsősorban az, hogy a globális aranykeresletnek köszönhetően bármikor azonnal átváltható dollárra. De tarthatunk tartalékot indiai rúpiában is, csak amikor szükség lesz a tartalékra az esedékes kifizetésekhez, akkor így is úgy is olyan devizára lesz valójában szükségünk, amiben a fizetési kötelezettségeink fennállnak. Ha az történetesen nem indiai rúpia kifizetését igényli, hanem például amerikai dollárét, akkor a szépen félretett indiai rúpiáinkat válthatjuk át ki tudja milyen jövőbeli árfolyamon dollárra.

(Lehet természetesen akár orosz rubelben is tartalékot képezni, ám mivel a rubel immár nem konvertálható szabadon, így semmi más kifizetésre nem használható, mint rubel fizetések kiegyenlítésére, ergo nem sok értelme van rubelben tartalékot képezni.)

Hogyan és hol keletkeznek?

A devizatartalék úgy keletkezik, hogy több pénz áramlik be az országba, mint amennyi onnan kiáramlik. Olyan esetekben képződik tehát, ahol vagy export többlete van egy országnak (többet exportál, mint importál), vagy pozitív előjelű a külföldi tőkebeáramlás. A nagy kőolajtermelő államokban valóban óriási tartalékok halmozódnak fel, hiszen nem fogyasztják el import formájában a beáramló óriási összegeket. De jelentős többlet keletkezik a nagy ipari exportőr országokban is, mint például Japánban, Németországban, vagy Dél-Koreában. Vagy Kínában. (ez utóbbi fontos, és még komoly jelentősége lesz az oknyomozásunk során.)

Hová kerülnek?

Ez az a része a történetnek, amit a legtöbb publicista, vagy gazdasági képzettség nélküli sajtómunkás elmulaszt végig gondolni. Hiszen az tök klassz dolog, hogy áramlik be hozzánk (vagy Szaúd-Arábiába) a sok vételár az olajért, na de hová is tegyük azt? Az országok ugyanis nem úgy működnek, mint az egyszeri háztartások, ahol Sanyi bácsi a 100 dollárosokat a befőttesüvegben gyűjti. Szaúd-Arábia a beáramló olajdollárokat nem készpénzben tartja, és még csak nem is bankszámla pénzként a virtuális térben, hanem döntően amerikai állampapírokba fekteti. (kisebb részben meg részvényeket, vállalatokat vásárol világszerte, meg beruházásokat finanszíroz belőle.) De döntően a pénz amerikai állampapírokban fekszik. 

Na és, kérdezheti most bárki. Legfeljebb majd a jövőben nem amerikai, hanem kínai állampapírokat fognak belőle vásárolni. Csakugyan? Nem valószínű. Azért nem, mert Kínának magának is brutális folyó fizetési és külkereskedelmi többlete van. Kínában egyszerűen nincs elégséges méretű állampapír piac, azon egyszerű oknál fogva, hogy Kínának magának nem adóssága van, hanem brutálisan nagy nettó megtakarító. 

Olyannyira nagy megtakarító Kína, hogy az amerikai államadósság második legnagyobb finanszírozója Japán után. (A fenti ábrán 5. helyen látható Kajmán-szigetek nem a nemzetgazdasága miatt, sokkal inkább az offshore paradicsom mivolta miatt áll ilyen előkelő helyen.)

Ha jüanban akar bárki tartalékot képezni, akkor persze azt kis mennyiségben gond nélkül megteheti. De globális méretekben óriási összegeket a kínai adósságpiac egyszerűen nem tud felszívni. A jüanban tartalékot képző országok egyszerűen nem tudnák hová befektetni a jüan megtakarításaikat. (Mintha pénzt akarnál tenni egy bankba, ami nem kínál betétet.)

Arról az aprócska tényről meg ne feledkezzünk meg, hogy mit is csinálna éppen Kína a nála felhalmozódó többlettel, ha ő is jüanban akarna tartalékoz képezni a dollár helyett. Hegyi a cikkében nagyvonalúan átsiklik ezen kérdés felett ennyivel:

"Kína érthetően nem szeretné ugyanezt átélni, ezért az Egyesült Államokkal való nagy összecsapása előtt csökkenteni kezdi a dollárkitettségét. Ha sikerrel szakad el a dollártól, akkor hasonló aggályok miatt sok nem nyugati ország is követni fogja."

A kérdés így az, hogy vajon hová tudja tenni Kína a brutális mértékű kereskedelmi többletét, ha nem amerikai dollárba meg euróba?

Logikusan merülne fel az arany, mint lehetséges menedék ami független a nyugatiaktól, ám az aranypiac mérete az arany készletek fizikai végessége miatt véges és elégtelen a kínaiak többletéhez képest. Ha Kína aranyba akarná áthelyezni a tartalékait, és valóban el akarna szakadni a dollártól, akkor csak annyit érne el, hogy az egekbe lökné az arany árfolyamát a keresletével, de hiába vásárolná fel az utolsó unciát is, még így sem lenne elég kínálat számára. A világ globális pénzrendszeréhez képest egyszerűen nincs elegendő arany. 

Ennek érzékeltetéséhez érdemes ízlelgetni az alábbi számokat:

• az amerikai szövetségi bruttó államadósság 31 trillió (31 ezer milliárd) amerikai dollár
• a történelem során eddig összesen felszínre hozott fizikai arany összértéke 11,5 trillió dollár 
• összehasonlításképpen ez az aranypiac összesen is csupán annyi, mint az Apple (2,3 trillió), a Google (Alphabet - 1,2 trillió) és a Microsoft (1,8 trillió) értékének mindössze a duplája

De amíg ezeket a vállalatokat is dollárban jegyzik és dollárban kereskednek velük, addig aranyból közvetlenül nem sok mindent lehet megvásárolni. Nemzetgazdasági szinten konkrétan semmit.

Na de ha nem aranyba, és nem dollárba / euróba, akkor hová teheti még a pénzét Kína?

Nos, nyilván befektetheti otthon, vagy a fejlődő világban. Adhat jüan hiteleket akinek csak szeretne. A kérdés az, hogy azok az adósok, akiknek hitelt nyújt, azok képesek és hajlandóak lesznek-e visszafizetni ezeket a hiteleket? A kínaiak zászlóshajó projektje a Belt & Road Initiative éppen ezzel a problémával szembesült mostanában, amikor Montenegró, Kirgizisztán, Sri Lanka, és Pakisztán is a kínai hitelek visszafizetési problémáival küzd. Kínában belföldön pedig a mértéktelen hitelezés következtében számolatlanul nőttek ki a földből a lakatlan szellemvárosok, ahová soha nem is fognak lakók költözni. (A kínai ingatlan buborék érzékeltetésére az átlagos telekárak Kínában az amerikai érték duplájára rúgnak. Mindenki döntse el maga, hogy ez reális-e.) 

Na ezt érdemes összevetni azzal a kockázattal, amit egy amerikai állampapír megvásárlása és könnyű értékesíthetősége jelent. 

Összegezve, Kína bár minden bizonnyal szeretne másban tartalékot képezni, mint amerikai dollárban, meg euróban, de egyszerűen nincsen más választása. Nem tud függetlenedni a dollártól, mert a dollár adósságpiacnak nincsen valódi alternatívája. Ha valakinek globálisan is jelentős megtakarítása képződik, akkor egyszerűen nem tudja hova befektetni a dollár és euró gazdasági ökoszisztéma kikerülésével. 

Ugyanis nem csak az a kérdés, hogy hol képződik többlet, hanem az is, hogy hol van rá kereslet olyan adósok részéről, akik képesek is azt visszafizetni. Világpénz és globális tartalékvaluta tehát csak olyan pénzből válhat, ami olyan országé, aminek van kellően nagy méretű adósságpiaca (hitelkereslete). Kína viszont éppen ellenkező előjelű, nem hitelkereslete van, hanem maga is kihelyezési, befektetési kihívásokkal küzd, nem tudja hova tenni a saját többletét.

Persze lehet a Kínával folytatott kétoldalú olajkereskedelmet a szaúdiaknak jüan alapra helyezni, de ettől még a dollár hegemóniája fikarcnyit sem fog csorbulni. Ráadásul a szaúdiak sem fogják minden tartalékukat jüanba forgatni addig, amíg az importjuk 80%-a Kínán kívüli egyéb országokból származik. A többi import partnerük ugyanis nehezen elképzelhető, hogy jüant szeretne kapni az áruforgalomban.

Szóval ki kell ábrándítsak minden dollár búcsúztató hamis prófétát: az amerikai dollár még jó ideig globális valuta marad, mert strukturális okok miatt a jüan nem képes betölteni ezt a szerepet. 

A mértéktelen amerikai szövetségi eladósodás és túlköltekezés persze egy súlyos probléma, de erről majd egy másik cikkben írok majd. 

Amikor nagy dolgok történnek a világban, akkor a pillanatban benne élők sokszor túl közel vannak az eseményekhez, hogy értelmezni tudják annak a magnitúdóját és jelentőségét. Egyszerűen hiányzik a történelmi távlat ahhoz, hogy kellő perspektívából tudjuk értelmezni azt ami történik. 

Pedig ami most, 2022. február 24. után, Oroszország Ukrajna elleni agresszióját követően történik, az egy egyértelmű történelmi fordulópont. A legtöbb kommentár és elemzés a háborúra, meg Európa energia válságára koncentrál, de valójában ez mikro perspektíva. (Ezzel természetesen nem akarom elbagatellizálni a háború borzalmait. Jelen írásomban nem fogok elmerülni a háború szörnyűségeibe, az elmúlt hónapokban számtalan álmatlan éjszakát okozott a mérhetetlen szenvedés sokkoló látványa.)

Ehelyett én az események értelmezésére egy másik, nagyobb, makro perspektívát ajánlok. 

Azt hiszem kijelenthető, hogy a háború megindítása nem csupán a világ civil polgárait érte váratlanul, de a globális világ politikai, gazdasági és talán a legtöbb esetben még a katonai vezetését is. Szerintem nem voltam egyedül azzal, hogy még február 23-án sem hittem el, hogy az orosz támadásra sor kerülhet. A dolog annyira irracionálisnak tűnt, de jól láthatóan attól hogy valami értelmetlen, még bekövetkezhet sajnos. 

A háború előtt a világunk az első világháború előtti boldog békeidőkhöz hasonló békés globalizációs eufóriában élt. Persze voltak kisebb-nagyobb háborús konfliktusok, mint a délszláv háború, vagy Afganisztán és Irak megszállása, később a líbiai, szíriai és a jemeni polgárháborúk, ám ezek egyike sem fenyegette a nyugat magterületeit és a globális világrendet. Ettől persze ezek még kegyetlen és szörnyű háborúk voltak. Irak 2003-as amerikai lerohanása pedig éppolyan alaptalan és erkölcstelen volt, mint amit Putyin tesz. Csupán annyi különbséggel, hogy az amerikai hadsereg eredményesebb volt így nem rombolták földig Irakot az invázió során. Mondjuk a folytatásban ettől még óriási áldozatok voltak a megszállás során...

De a mi elemzésünk szempontjából most az a lényeges, hogy ezek a háborúk mind valami relatíve távoli térségben (Jugoszlávia nekünk a szomszédunkban volt persze), és a világ többi részének életére csekély hatást gyakoroltak. Az oroszok agressziója azonban más. No persze nem azért, mintha a harctéri eseményekből Amerikában, vagy Nyugat-Európában bármit is érzékelnének. Hanem azért, mert potenciálisan veszélyt jelent a nyugati világra. 

Ez pedig számos lényegi dologban újragondolásra készteti a nyugati, különösen az amerikai vezetőket. A hidegháború végét követően, de február 24. előtt mindenki úgy volt vele, hogy a világban vannak vezetők, akik a 'rosszfiú' szerepét játsszák, de mindannyian tudjuk hogy ez csupán játék, és a szabályokat azért mindenki be fogja tartani. (A szabály pedig az, hogy nem indítunk hódító háborút, és nem vetünk be atomfegyvert. Sajnos Irak lerohanásával Amerika saját maga szegte meg az első szabályt.)

Az orosz invázió ezt az illúziót törte össze. Mostantól nem lehetünk biztosak abban, hogy mindenki betartja a szabályokat. A békés és kiszámítható nemzetközi rendbe vetett hit hirtelen semmivé foszlott. Helyette felsejlett az emberi történelem során egyébként sokkal jellemzőbb modus operandi, amikor az erősebbek erőszakkal uralmuk alá hajtják a gyengébbeket. 

Az eseményeknek pedig két üzenete van:

1. ha atomfegyvered van, senki nem emel kezet rád
2. nem célszerű a saját pénzünkön felnevelni az ellenségeinket

Az első üzenet inkább a lator államoknak szól, elsősorban Iránnak, de más országok is eljuthatnak ugyanerre a következtetésre. Lássuk világosan: ha Oroszországnak nem lennének nukleáris fegyverei, akkor már régen NATO gépek bombáznák az Ukrajnában harcoló orosz szárazföldi csapatokat, ahogyan az történt Boszniában vagy Líbiában is. Bármit is egyezkedtek eddig a nyugatiak Iránnal, most már vélhetően semmi nem fogja megállítani őket abban, hogy atomfegyverhez jussanak. Elég világos a történelmi példa, hogy Szaddám Irakját lerohanták, de Oroszországhoz egy ujjal sem nyúl Amerika. Az iráni vezetés végérvényesen megértette, hogy az Amerikával szembeni életbiztosításuk csak és kizárólag a nukleáris fegyver. Ez pedig dominót indíthat el, hiszen ha Irán atomfegyverhez jut, akkor arra Szaúd-Arábia és Törökország is reagálni fog. De Kína szomszédságában Japán is elgondolkodhat ezen.

A másik üzenet pedig már az említett Kínához vezet. Ahogy arról másfél éve már írtam, Amerika és Kína viszonyában már kitört a második hidegháború. A szomorú tény azonban az, hogy Kína felemelkedését a Nyugat finanszírozta. Mi, nyugati vásárlók pénzeljük a kínai fenyegetést amikor minden termelést Kínába telepítve onnan vásárolunk. Az elmúlt néhány évtizedben a nemzetközi befektetések és termelés-kiszervezések során sem az állami vezetők, sem a gazdasági élet vezetői nem vették figyelembe a geostratégiai szempontokat. Vígan üzleteltünk antidemokratikus rezsimekkel, öntöttük a pénzt a nyugati értékrendet elutasító, velünk nyíltan vagy burkoltan ellenséges országokba. Nézzünk szembe a ténnyel, hogy az hogy ma Kína a világ második legnagyobb gazdasága, azt magunknak köszönhetjük. Persze nyilván nem lehet csak és kizárólag demokráciákkal kereskedni, hiszen ha végignézünk például az olajtermelő országokon, akkor Norvégia kivételével alig találunk nem autoriter országot. Nem csupán Putyin Oroszországa autoriter, hanem Szaúd-Arábia (a Hasogdzsi gyilkosságra még emlékszünk?), Azerbajdzsán, vagy Venezuela is. Van tehát, amikor nincs választásunk. De ami Kínában történt, arra nincs mentségünk, ott nem volt ilyen kényszerünk. Termelést más országokba is telepíthetett volna a nyugat, de mégis mindenféle racionális diverzifikációt mellőzve Kína lett a nyugat ipari termelésének kvázi monopóliuma. Most pedig ott állunk, ahogy arra a járvány remekül rámutatott, hogy még közönséges papír maszkokat sem tudunk magunknak előállítani nélkülük. El lehet képzelni, hogy vajon milyen következménye lenne, ha katonai konfliktusba kerülne a Nyugat Kínával? Hogy segítsek elképzelni, megmutatom az EU és az USA import partnereinek 2021-es megoszlását:

EU:

USA:

Kínát akkorára hízlaltuk, hogy képtelenség lenne gazdaságilag elszigetelni. Persze nekik is fájna ha elveszítenék az európai és amerikai exportjukat, de sajnos mi is összeomlanánk nélkülük. Az orosz import hiányát túl lehet élni, a kínai import hiányát nem. Anélkül megáll az élet. 

Na ennek felismerése az igazi geostratégiai fordulat a nyugati világban, különösen Amerikában, de kisebb részben talán az EU-ban is. A nemzetközi befektetések és termelés-kiszervezések terén jelentősen felértékelődik a geostratégia és a nemzetbiztonsági szempont. A Kínába történő nyugati tőkeáramlás megáll és visszájára fordul, megkezdődik a nyugati tőke és termelési kapacitások kivonása onnan. Megjelenik annak a szempontja, hogy ne legyünk olyan országokra rászorulva, akik potenciális ellenségeink lehetnek.

Ennek az átalakulásnak a legnagyobb haszonélvezője várhatóan India lesz. India a világ legnépesebb demokráciája, és kellően decentralizált is ahhoz, hogy ne történhessen benne autoriter fordulat. Emellett óriási munkaerő tartalékkal rendelkezik. 

A hidegháború utáni békés globalizáció korszakának vége van. A világkereskedelemben a korábban egyeduralkodó komparatív előnyök kizárólagos szempontja mellett megjelenik a stratégiai önvédelem és az ellátás-biztonság szempontja. Megkezdődik a nemzetközi tőke átrendeződése a potenciális fenyegetést jelentő országokból a nyugattal baráti viszonyt ápoló országok irányába. De legalább olyan országok felé, akik ha ellenségesek is, de nem jelentenek méretükből fakadóan kockázatot a nyugat számára.

Kína és a Nyugat elszakadása megkezdődik és felgyorsul, cserébe India és a Nyugat között stratégiai szövetség születik. 

A címben feltett kérdésbe bújtatott állításra három válaszom is van. Sorjában:

1. a radikális pártokat hagyományosan alulmérik a hazai közvéleménykutatók
2. ezt mutatják a Google keresések
3. nekik kedvez a járványügyi helyzet és a társadalom ezzel kapcsolatos álláspontjának változása (röviden: egyre többeknek van elegük a korlátozásokból)

Haladjunk sorban az egyszerűbb állításoktól a bonyolultabb magyarázatot igénylők felé. 

1. A radikális pártokat hagyományosan alulmérik a hazai közvéleménykutatók

Az embernek van némi deja vu érzete a Mi Hazánkkal kapcsolatos kutatási eredményeket elnézve. 2009-ben az EP választások előtt a Mi Hazánk anyaszervezetét, a Jobbikot mérték az 5%-os küszöb környékére, majd mindenki nagy meglepetésére a párt végül 14,77%-ot szerzett. (alig lemaradva a 17,37%-ot szerző MSZP-től)

Ennek a jelenségnek a szándékos alulmérés lehetőségén túl az is oka lehet, hogy ezeknek a pártoknak az álláspontja 'nem szalonképes', nem illeszkedik a mainstream elvárásokhoz, így az ezekkel a politikai üzenetekkel szimpatizáló választók nem merik elárulni a preferenciájukat a kérdezőbiztosoknak. Emlékezhetünk, hogy 2009-ben a Jobbik a 'cigánybűnözés' témájával kampányolt, amivel a nyilvános azonosulás sokaknak kényelmetlen lehetett, kínosan érezték volna ha kimondják, hogy egyetértenek az állítással, ezért egyszerűbb volt a kérdezőbiztosnak egy mérsékeltebb pártot bemondani, vagy megtagadni a választ. Egy kicsit olyan ez, mint a klasszikus viccben, miszerint:

- Na és bátyám, van maguknál antiszemitizmus?

- Nálunk? Nincsen. De igény az lenne rá. 

(Még mielőtt valaki azonnal 'fasisztát' kiáltana a politikai korrektség jegyében, jelzem, hogy a viccet pusztán a helyzet illusztrálására illesztettem be.)

Ma a helyzet rendkívül hasonló a járványkezelési intézkedésekkel kapcsolatban. A mainstream média egyértelműen a járványszigor mellett tört lándzsát a 'megkérdőjelezhetetlen tudományos igazság' nevében, és a liberalizmus zászlaja alatt nem tolerál semmilyen vitát az egyes intézkedések indokoltságával, hatásosságával és arányosságával kapcsolatban. Ha bárki bármilyen csekély kételyét fejezi ki, az azonnal megkapja a bélyeget miszerint vírustagadó, vagy oltástagadó. Nem vitatva, hogy természetesen vannak ilyenek is az intézkedések kritikusai között szép számmal, ám azok mellett vannak olyan szereplők és állítások is, amelyek igenis érdemi társadalmi és/vagy szakmai vitát igényelnének. A teljesség igénye nélkül:

• Van-e és volt-e bármikor értelme a kültéri maszkviselésnek?
• Vagy a nyári maszkviselésnek, miközben nyilvánvaló a vírus szezonalitása? 
• Vagy a gyermekek oltásának erőltetése, mikor esetükben rendkívül csekély a vírus jelentette kockázat és ezáltal kérdéses a cost/benefit (költség/haszon) elemzés mérlege?
• Vagy a nemzetközi határzáraknak, amelyek mindig minden esetben későn érkeztek? (hiszen mire detektáltak egy új variánst, addigra az már kiszabadult a születési helyéről és már jelen volt mindenfelé)
• Vagy a harmadik oltás erőltetésének egy olyan vakcinával, amelyik az eredeti vírus tüskefehérjéjét kódolja, miközben a fertőzéseket már réges-régen egy számos ponton módosult variáns okozza?

Természetesen lehet mindegyik fenti állításra azt felelni, hogy igenis indokoltak. Nekem és számos más szemlélőnek nem ezzel van a problémája, hanem azzal, hogy már a fenti kérdések felvetése is számkivetettséget és kiátkozást von maga után a 'művelt, a tudomány felsőbbrendűségét' hirdető körökből. Aki kérdést mer megfogalmazni, az alufóliasisakos hangzik az instant válasz... Pedig van jónéhány olyan szakértői kijelentés, ami nem jól öregedett, és a tavalyi terasznyitásból sem lett tömeghalál...

Na a fenti általános közállapot miatt sokan ma már nem merik nyíltan felvállalni, ha kételyek merülnek fel bennük egyes intézkedések értelmével és indokoltságával kapcsolatban. Ezek tabu témává váltak. Ám az hogy nem beszélnek nyíltan az emberek a kételyeikről, nem jelenti azt, hogy nincsenek is kételyeik. Sőt. És mi sem alkalmasabb a lappangó elégedetlenség kifejezésére, mint behúzni az ikszet az egyetlen korlátozásokkal kritikus politikai párt mellé. Ha valaki üzenni akar a politikai elitnek, hogy elege van a járvány hisztériából, akkor az egyetlen opció a Mi Hazánkra adott szavazat.

2. Ezt mutatják a Google keresések

Itt szeretném megjegyezni, hogy szerény személyem volt szinte az egyetlen elemző, aki előre prognosztizálta Márki-Zay előválasztási sikerét. A 'nagy' elemzők és kutatócégek szégyenletesen leszerepeltek az előrejelzéseikkel. Ehhez képest mindenki újra meg újra készpénznek veszi az újabb előrejelzéseiket. Az ilyen embereket őszintén nem értem? Nem okoz nekik kognitív disszonanciát, hogy újra vakon higgyenek azoknak az előrejelző szereplőknek, akik előtte sokszor mellélőttek. (lásd a 2009-es EP választás esetét is)

Na de miért láttam én előre MZP sikerét? Milyen kristálygömböt használtam? Dobpergés: a Google keresések megoszlását.

Mindenkinek ajánlom Seth Stephens-Davidowitz Mindenki hazudik című könyvét, amiben bemutatja, hogy az emberek szemrebbenés nélkül képesek hazudni, de a Google-nek nem hazudnak. Tőle megkérdezik azt ami igazán érdekli őket, hiszen az csak egy program és nem kell szégyenkezni előtte. A Google nem fog ítélkezni senki felett, ha perverz szexre keres, vagy ha kíváncsi arra, hogy kicsi-e egy 12 centis pénisz. Ezzel szemben a valóságban mindenki - legalábbis sokan - túloznak, lódítanak, hazudnak. A fenti könyv tartalmaz ezzel kapcsolatban egy jó példát: az Egyesült Államokban kérdőíves kutatással felmérték, hogy ki mennyit szexel és hány alkalommal használ ehhez óvszert. A minta reprezentatív volt az egész népességre, ergo a kapott adatoknak a valóságot kellett volna tükrözniük. Ám mit tapasztaltak? Azt, hogy az USA-ban eladott összes óvszer töredéke volt a kutatás alapján feltételezhetőnek. Azaz vagy nem szexelnek annyit az emberek, mint állítják, vagy kevésbé elővigyázatosak, mint állítják. Mindegy is, hogy melyik az igazság, azt jól mutatja, hogy kérdőíves kutatásokkal nem lehet képet kapni a valóságról. Mert az emberek hazudnak. 

Na de akkor mégis mit mutat a Google keresés megoszlása?

A fenti ábra a Magyarországról az elmúlt 90 napban a fenti öt politikai erőre érkezett keresések számszerű megoszlását mutatja. Az ábra magáért beszél, de azért mondjuk ki ami nyilvánvaló: a leadott keresések között a Mi Hazánk 18%-ot ér el. De nem is a konkrét érték a lényeg, hanem az, hogy a rájuk érkező keresések elérik a Fideszre érkezett keresések 1/3-át, másfélszer annyit tesznek ki, mint a Jobbikra érkezettek és a Momentum iránti érdeklődés háromszorosát teszik ki. Hogy ebből hányan fognak rájuk szavazni az persze kérdés, de azt remekül példázza, hogy van egy jelentős közérdeklődés irántuk. Márpedig a szavazási preferenciát az információ gyűjtés előzi meg. Teljesen irreális azt feltételezni, hogy ekkora közérdeklődés mellett az 5%-os küszöb megugrása lenne a valódi kérdés esetükben. 

A fenti keresést ezen a linken bárki ellenőrizheti és szűrhet más időszakra, ha szeretne:

Momentum Mozgalom, Demokratikus Koalíció, Fidesz, Mi Hazánk Mozgalom, Jobbik Magyarországért Mozgalom - Felfedezés - Google Trends

A Mi Hazánk mindenképpen felül fogja múlni a 10%-ot, és a tényleges kérdés inkább az, hogy elérik-e a 15%-ot is. 

3. Nekik kedvez a járványügyi helyzet

Én a politikai pártokra érkező Google keresések megoszlását rendszeresen figyelemmel kísérem. Az elmúlt 1 év története a Mi Hazánk szempontjából a következő volt. 

Tavaly tavasszal a párt már begyújtotta a korlátozásellenes kampányát, ám akkor ez még korlátozottan ragadta meg az emberek érdeklődését. Emlékezhetünk, ekkor volt a csúcson a harmadik hullám, a társadalom többsége még oltatlan volt és veszélyben érezte magát. Az általános félelem a járványtól tapintható volt. Majd következett a nyár, amikor Magyarországon teljesen szabadon élhettünk, leszámítva az elmaradt nagy nyári fesztiválokat. Eközben a Mi Hazánk tolta tovább rendületlenül a korlátozásellenes kampányát, ami érthetően süket fülekre talált, hiszen nem voltak korlátozások és a társadalom érthetően nem is érzett késztetést lázadásra. Ám az idő nekik dolgozott. A vírus szezonális - bár néhány sztárszakértő ezt még ma sem vallja be - így amikor beköszönt az ősz és vele a nátha szezon, akkor kezdődik a banzáj igazán. És így is lett. A nagy szabadságot és általános optimizmust, miszerint az oltásoknak köszönhetően legyőztük a vírust, hamarosan követte az általános kiábrándulás, amikor újra jött a beltéri maszkviselés, majd a számok emelkedése, majd a kötelező oltás elrendelése bizonyos munkakörökben, majd a kormány trükkje, hogy a munkáltatók kezébe adja a döntést a kötelező oltásról. (hadd haragudjanak az emberek a munkáltatójukra a kormány helyett...) Minden egyes járványügyi szigorítás érzékelhetően emelte a Google keresések arányát a Mi Hazánk mellett. 

A számok nyelvén ez azt jelentette, hogy amíg nyáron még valóban csupán 4-5% volt a Mi Hazánk részaránya, addig ez késő őszre 12-16% közé emelkedett. Majd ebbe a felhajtóerőbe érkezett az elmúlt hetekben a kormány bejelentése, miszerint a kétszer oltottak is elveszítik a privilégiumaikat (ami valójában nulla hatást jelent a hétköznapokban, hiszen szinte semmihez nem kell védettségi igazolvány), ám a szimbolikus értéke ennél sokkal jelentősebb. Még olyan mainstream szereplőknél is kiverte ez a biztosítékot, mint Sebestyén Balázs a népszerű reggeli rádióműsorból. Majd ebbe az érzületi térbe érkezik a ballib ellenzék egészségügy miniszter jelöltjének bejelentése, miszerint meg kell keresni az oltatlanokat és be kell őket oltani, valamint hogy nem csupán negyedik oltás fog következni, hanem ötödik meg hatodik is. Paradox, hogy a máskor az önrendelkezésre oly kényes balliberálisok, most mennyire autoriter álláspontot foglalnak el. 'My body, my choice' halljuk, amikor a nők abortuszhoz való jog mellett kampányolnak - amivel egyébként egyetértek - ám ugyanez az elv már nem fontos számukra, amikor a kormány munkaadók kezébe adja a kötelező oltások elrendelését.

Félreértés ne essék: az oltás hasznos és életet ment. Aki teheti, oltassa be magát, különösen ha a veszélyeztetett csoportba tartozik, azaz idős, és van krónikus betegsége.

De liberálisként nem tehetek mást, mint hogy kiállok az egyén döntési szabadsága mellett, és ellenzek bárminemű diszkriminációt (Olaszországban az oltatlan nem szállhat tömegközlekedésre, hát normális ez?). Mert liberálisnak lenni nem csupán azt jelenti, hogy akkor tartom tiszteletben a másik jogait, ha azzal történetesen egyetértek, hanem akkor is amikor nem értek vele egyet. És nem mondhatja azt a kanadai miniszterelnök sem, hogy csupán egy marginális kisebbség, hiszen pont arról szól a liberális demokrácia, hogy tiszteletben tartjuk a marginális kisebbségek jogait is. Cseréljük ki a kontextust és képzeljük el, mekkora felháborodás lenne, ha azt mondta volna, hogy az LMBTQ jogok kérdése csupán egy marginális kisebbséget érint... Sajnos a járvány-őrületben a magukat liberálisnak vallók teljesen kifordultak magukból és a legrosszabb autoriter viselkedést alkalmazzák.

Na ennek köszönhetően a Mi Hazánk már 20% feletti részesedést tudhat magának a keresések között az elmúlt hetekben. Mind a kormány, mind az ellenzék teljesen tiszta pályát hagyott a Mi Hazánknak. Vélhetően nem érzékelik a társadalom hangulatának jelentős változását. Amíg tavaly ilyenkor harapni lehetett a félelmet, addig idén ez már a múlté, legalábbis sokkal kevesebben vannak ilyenek. Aki akarta megkapta az oltását, akár kettőt, akár hármat, ráadásul itt van az omikron, ami az adatok alapján a közönséges influenza szintjére süllyedt veszélyességét tekintve. Európa szerte tömegek szereznek első kézből tapasztalatot a fertőzésről, és elsöprő többségük nem hogy nem hal bele, de még a kórháznak sem kerül a közelébe sem. 

Évente világszerte 300-600 ezer ember hal bele az influenzába, mégsem tart tőle igazán senki, hiszen van vele mindenkinek személyes tapasztalata, ami nem támasztja alá a rettegést. Ebbe az irányba halad a kovid is.

Konok Péter fogalmazta meg kiválóan még 2020 nyarán: 

"A járvány addig tart, amíg képes megragadni az emberek képzeletét."

De egyre kevésbé képes erre, napról-napra veszít a varázsából és a félelmetességéből. 

Ebbe az irányba halad a világ azon része is, akiket a ballib ellenzék példaképnek és hivatkozási alapnak tekint. Nagy-Britanniában csütörtöktől eltöröltek minden korlátozást, még a beltéri maszkviselést is. (Amit London balos polgármestere saját hatáskörben továbbra is kötelezővé tett a londoni tömegközlekedésben...)

Ez tehát azt jelenti, hogy az idő a Mi Hazánk politikájának dolgozik. Csupán idő kérdése, hogy Magyarországon is eltörlésre kerüljön a szimbolikus beltéri maszkviselés - hiszen addig nem beszélhetünk normalitásról, amíg maszkot kell viselni - és azt gondolom, hogy az is csak idő kérdése, hogy a kormány eltörölje a kötelező oltást az érintett közalkalmazottak körében. (A határidőt ismét kitolták a rendőrök számára, és lassan járványügyi szempontból okafogyottá is válik.) Ezzel csak idő kérdése, hogy mikor válik 'győztes ideológiává' az amit a Mi Hazánk képvisel, míg a ballib ellenzék totális ütemtévesztéssel száguld az ellenkező irányba a járványszigorral...

Mert tévedés azt gondolni, hogy a Mi Hazánk pusztán az elvakult oltástagadók körében népszerű, hiszen ők nincsenek ennyien. Hanem azok számára is eszközt biztosít az elégedetlenségük kifejezésére, akiknek úgy általában van tele a hócipőjük az egész elmúlt 2 éves járvány cirkuszból és normalitásra vágynak, meg hogy legyen végre vége. És ez a kör bizony sokkal szélesebb, mint azt ma sokan gondolják. Mert a politikai tabusítás miatt rejtve marad ezen tömegek véleménye. 

Lesz nagy meglepődés április 3-án éjjel. Én szóltam előre. ;)

Utóirat: a fentiek következménye mellesleg, hogy a kormány fölényesen nyerni fogja a választásokat. 

Az ellenzék eközben Fudan népszavazást erőltet, ami a balos hardcore keménymagon kívül lófaszt sem érdekel még Budapesten sem, nemhogy vidéken. 

Érdemes kicsit kikukkantani a belpesti értelmiségi buborékból, és meglátni, hogy az zavarja az embereket, amikor elveszíti a munkáját, ha nem hajlandó akarata ellenére oltást felvenni. Meg az zavarja az átlagembereket, hogy az orvosi ellátáshoz az oltással nem rendelkezőknek saját költségükön kell PCR tesztet csináltatni minden egyes alkalommal. A középosztályt pedig az zavarja, hogy 2 szputnyikkal meg egy harmadik nyugati oltással sem tud elmenni síelni Ausztriába vagy Franciaországba. Ezek a társadalmat lázban tartó kérdések, nem a Fudan...

A társadalomban van egy nagyon mély generációs törésvonal mára. Pár napja a a Pulzus kutatóintézet publikált egy kutatást amiben a magyarok kötelező oltással kapcsolatos véleményét mérték fel. Az egy dolog, hogy jelentősen nőtt november óta a kötelező oltást elutasítók aránya. Novemberben még csak 44% ellenezte, mára ez 59%-ra nőtt. De ami érdekesebb, az a korcsoportos bontás, ami így néz ki:

Markánsan mutatja ez, hogy a fiataloknak kezd nagyon elegük lenni a vegzálásból. Ez meg is magyarázza, hogy a DK és az MSZP maradéka miért áll ennyire bele a járványszigorba. Azért, mert őket döntően a rettegő nyugdíjasok támogatják. Épp a fentiek miatt várható, hogy az egykori Jobbik fiatal táborának szignifikáns része a Mi Hazánk felé áramlik. Márpedig ha az ellenzék csak megismételné szavazók lemorzsolódása nélkül a 2018-as választási eredményeit, akkor is elveszítenék a választást. Egy 10%-ot elszipkázó Mi Hazánk mellett zéró esélye van a ballib ellenzéknek. 

Mivel legutóbb, az első, az ATV-n rendezett miniszterelnök jelölti vita után is végeztem egy gyorselemzést a Google keresések alapján, ezért gondoltam, hogy megteszem ezt a második alkalommal is. 

A grafikon alapján most is felrobbant a Google a vita alatt. Az alábbi grafikon az elmúlt 24 óra adatsorát mutatja. 

Ha szűkítjük a vizsgált időszakot az elmúlt 4 órára (17:36 és 21:36 közötti időszak), akkor ezt láthatjuk:

Ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy ebben a 4 órás időszakban a felfokozott keresési aktivitás hogyan oszlott meg az egyes jelöltek között, akkor ezt láthatjuk:

Ahogy az a grafikonon látható, a legtöbb keresés Márki-Zay Péterre érkezett, szám szerint a keresések 38%-a őrá irányult. A második helyen Dobrev Klára végzett a keresések 21%-ával. A harmadik legtöbb keresés Jakab Péterre érkezett. Érdekes, hogy Karácsony Gergelyre alig 1%-kal érkezett több keresés, mint Fekete-Győr Andrásra, 13% és 12%.

Márki-Zay egyébként már az elmúlt két hétben is a keresési listák élén állt. Ha ma kellene tippelnem, akkor a Google keresések alapján azt mondanám, hogy Márki-Zay Péter fogja megnyerni az előválasztás első fordulóját. 

Ki fogad velem?

A címben tett kijelentés kiegészítése: Kapacitást számolni.

Nehezen tudom türtőztetni magamat miközben ezeket a sorokat írom. De valójában nem is tudom, hogy sírjak, vagy nevessek. 

Elképesztő az a dilettantizmus, ami az előválasztás online voksolása körül zajlik. Még csak a harmadik napnál járunk, de már legalább másodjára fogynak el és telnek be a megnyitott helyek az online azonosításra. 

Mit jelent ez? Azt, hogy sokkal kisebb kapacitást allokáltak a szervezők, mint amennyire igény lenne. Na de mennyit allokáltak vajon? 

Nézzük, hogy miből indulhattak ki. 2019-ben a főpolgármesteri előválasztáson 68.240 szavazó adta le a voksát. Mivel ezen csak budapestiek vehettek részt, így várható volt, hogy hasonló mértékű országos érdeklődés esetén legalább 350 ezren fognak részt venni a mostani előválasztáson.350 ezer minimum. Ezt a számot jegyezzük meg.

Ehhez képest a hivatalos tájékoztatás szerint eredetileg 50 operátor állt csatasorban, hogy elvégezze az online szavazni vágyók azonosítását.

Mit jelent ez? Hány online szavazót lettek volna képesek feldolgozni?

Ez elsősorban attól függ, hogy mekkora a folyamat időszükséglete. Csak bízni tudok abban, hogy a szervezők letesztelték a folyamatot és rendelkeztek előzetesen folyamatidő adattal. Nekem ez nem áll rendelkezésemre, bár mivel én már szavaztam, ezért 'ügyfél' oldalról van tapasztalatom. Számoljunk az egyszerűség kedvéért átlagosan 3 perces folyamatidővel.

Ez alapján 1 operátor óránként 20 személyt képes azonosítani, 8 óra alatt pedig legfeljebb 160 főt. Így az eredetileg tervezett 50 fős stáb napi legfeljebb 8000 főt lett volna képes átfuttatni a rendszeren, ami 9 nap alatt 72 ezer fő. 

Tehát legjobb esetben is csak 72.000. Azaz a legkevesebb várható 350 ezres szavazóközönségnek maximum a 20%-a. 

De ha a folyamatidő nem 3, hanem mondjuk 4, vagy 5 perc átlagosan, akkor a maximális kapacitás már nem 72 ezer fő, hanem csupán 54, vagy 43 ezer fő. Azaz a minimum várható 350 ezres célközönségnek ekkor már csupán a 12-15%-a.

De mi van, ha ez az előválasztás többeket mozgat meg? Ha nagyobb az érdeklődés? Ha nem 350 ezren vesznek rajta részt, hanem 400 vagy 450 ezren? Ne adj' isten 500 ezren? Ez esetben a szervezők által allokált online előválasztási kapacitás mindössze a várható résztvevői létszámnak csupán a 10-15%-a. 

Ismételjük meg: a potenciális résztvevők 10, maximum 20%-ára volt elegendő kapacitás allokálva.

WTF?

Tehát adott egy helyzet, ahol

1. az ellenzék elvileg felszántja a terepet, hogy minél többen vegyenek részt az előválasztáson.
2. Megteremtik - nagyon helyesen - az online szavazás lehetőségét. 
3. Túl vagyunk a koronavírus járványon, ahol még azok is megismerték az online vásárlás, ételrendelés és ügyintézés lehetőségét, akik előtte soha nem tettek ilyet
4. ...és allokálnak a várható résztvevők jó esetben maximum 10-15%-ának elégséges kapacitást...

No comment... Welcome to the digital age!

Kérdés, hogy mi történt? Nem volt senki, aki feltette volna a kezét, hogy "hé srácok, nem lesz ez a kapacitás kevés?" Vagy volt ilyen, csak a többiek, vagy valamely párt konkrétan lehurrogta? Vagy el sem végezte senki a fenti egyszerű számítást?

Hiszen ne menjünk el amellett, hogy az online szavazás nem minden ellenzéki pártnak áll ugyanannyira az érdekében. A Momentum alapvetően fiatal szavazói valószínűleg az átlagosnál sokkal nagyobb mértékben vennék igénybe az online voksolást, szemben például a DK és az MSZP átlag feletti reprezentációval bíró nyugdíjas szavazóival. Ha én DK kampányfelelős lettem volna, akkor nagyon is megfelelt volna nekem, a szándékosan alulkapacitált online csatorna. Azt viszont őszintén nem értem, hogy hogyan asszisztálhatott ehhez a tervhez a Momentum delegáltja? Nem látta ennek a problémának a méretét, mértékét? Akkor teljesen dilettáns. Ha pedig látta, akkor miért nem nyomta meg a vészcsengőt, hogy gáz van?

Hol tartunk most?

Mikor e sorokat írom, csütörtök este 19 óra után pár perccel, úgy állunk, hogy 

• Hétfőn leadtak 66.955 szavazatot
  • ebből 4.642 volt online (6,9%)
• Kedden leadtak 72.804 szavazatot
  • ebből "közel 3,5 ezret online" (4,8%)
• két nap után tehát úgy állunk, hogy
  • van összesen 139.759 szavazat összesen
  • amiből van legfeljebb ~8.100 online szavazat (5,8%)

Ami pedig az operátorok számát illeti, épp pár perce nyilatkozta Hajdú Gergely, a lebonyolításért felelős aHang vezetője, hogy idézem: "az operátorok száma már a 100-hoz közelít."

Szuper! Kár, hogy kb ennek a duplájára lenne szükség...

De könnyen lehet, hogy a helyzet még tragikusabb. Ha abból indulunk ki, hogy az első két nap során csupán ~4-4 ezer volt az elvégzett azonosítások száma elvileg 50 emberrel, akkor az 1 operátorra eső tényleges napi feldolgozói kapacitás mindössze 80 darab. Azaz óránként 10. Vagyis az átlagos folyamatidő nem 3 perc, hanem inkább 6 perc...

Ilyen folyamatidővel a 9 napos teljes kapacitás az eredetileg allokált 50 fővel mindössze 36 ezerre jön ki. Ha a szervezők lemérték és letesztelték a folyamatukat - amiben nagyon bízom - és tudták, hogy valós környezetben a folyamatidő átlagosan 6 percet vesz igénybe, akkor az allokált kapacitás alultervezése még drámaibb. Kisebb, egyenlő, mint 10%.

Lássunk egy kapacitás becslést!

• adott egy várhatóan minimum 400 ezer főt megmozgató előválasztás (vélhetően ennél sokkal többen lesznek a végére, de azt szeretném bemutatni, hogy miből lehetett volna eredetileg is kiindulni)
• meg kell becsülnünk, hogy ennek hány százaléka szeretne online voksolni? 
  • figyelembe véve, hogy 2021-ben vagyunk, ráadásul mögöttünk van a covid karantén időszak, ami nagymértékben megdobta a társadalom digitalizációs színvonalát
  • nyilván véleményes, de szerintem reális lett volna legalább 50%-os online részaránnyal számolni
• azaz van ~200 ezer online előválasztó, akiket le kell tudni kezelni a folyamattal és kapacitással
• van továbbá 9 napunk
• így adódik, hogy napi ~22 ezer fő szavazási szándékát kell tudni naponta átlagosan feldolgozni
• ha maradunk a 4 perces átlagos folyamatidőnél,
• akkor 1 munkatárs 8 óra alatt 120 személyt tud azonosítani
• így egyszerű osztással kiszámítható, hogy 183 munkavállalóra van szükség minden egyes nap

Na ehhez a ~180 szükséges operátorhoz képest indultak neki a pártok mindössze 50 fővel. 

"OK, akkor kell 180 operátor és minden rendben lesz, ugye?"

Nem egészen. A 180 operátor ugyanis akkor lett volna elég, ha rendelkezésünkre áll mind a 9 nap. De már eltelt ebből 3 nap. (A mai eredményeket még nem ismerem, ezért maradjunk a tegnap esti helyzetnél.)

Ha feltételezzük, hogy továbbra is igaz, hogy összesen van 200 ezer online szavazni szándékozó személy, akik közül ~8 ezren tudtak eddig szavazni, akkor még mindig van további 192 ezer feldolgozandó szavazói igény. És erre maradt 7 nap. (Tegnap esti állapot szerint.)

Így a korrigált számítás az alábbi:

• 192 ezer szavazó
• 7 nap
• szükséges napi feldolgozói kapacitás tehát 27 ezernél is több
• amihez 225 operátorra van már szükség

A szükséges operátorok száma tehát már ~40 fővel magasabb, mint eredetileg lett volna. És ez minden egyes olyan nappal, amikor alulkapacitáltan működik a rendszer, napról-napra magasabb lesz.

Ha abból indulunk ki, hogy már csak 6 napunk van hátra (szerda esti állapot) a ~180 ezer igény feldolgozására, akkor ahhoz már napi 30 ezer igényt kellene tudni feldolgozni. Ehhez pedig már ~250 operátorra lenne szükség. (ha tényleg 6 perc az átlagidő, akkor viszont a szükséges létszám valójában 375 fő...)

Ez a 250-es létszám ahogy jeleztem fentebb több, mint a duplája annak, mint ami jelenleg rendelkezésre áll. 

Normális tervezés és felkészülés helyett, most megy a kapkodás és improvizált fejvesztett kapacitás bővítés napról-napra, futva az események után.

Mi a teendő?

A feladat jelenleg az, hogy minél hamarabb felduzzasszák az azonosítást elvégezni képes operátorok létszámát legalább 250 főre. Ha ez nem megy egy nap alatt, akkor a helyzet tovább fog romlani, azaz a határidő végéhez közeledve exponenciálisan több operátorra lesz / lenne szükség. Ha ez nem oldódik meg, akkor pedig az a helyzet áll elő, hogy lesznek, akik nem fognak tudni kapacitásszűke miatt részt venni az előválasztáson. 

Ha ezt a kapacitáskrízist nem tudják a pártok megoldani önkéntes aktivistákkal - hiszen ne feledjük, hogy itt nem csak emberekre, hanem informatikai eszközökre is szükség van - akkor lehetőség lenne bevonni munkaerő kölcsönző cégeket, mint az Adecco, vagy a Trenkwalder, és társaik. Ezek a cégek jó pénzért készséggel kölcsönöznek munkáskezeket és informatikai eszközöket és helyiséget is. Nyilván ennek megkérik az árát. Ilyen sürgős helyzetben ennek nyilván komoly ára lenne, de mivel relatíve rövid időrre van szükség erre a munkaerőre, ezért a végösszeg nem lenne vállalhatatlanul magas. Ha szombattól keddig lenne szükség 4 napra például 200 plusz főre, az fejenként 150 ezer forintért valószínűleg megoldható lenne. 30 millió forint. Sok, kevés? Mihez képest. Egy magánszemélynek nyilván sok, de 5 parlamenti és 1 parlamenten kívüli, de állami támogatásban részesülő pártnak ha ennyi nem fér bele, az probléma. 

Ne feledjük, hogy a péntek esti RTL Klub miniszterelnöki vita várhatóan újabb jelentős érdeklődési hullámot fog az online szavazóportálra irányítani, ahogy várhatóan szombat-vasárnap is erős érdeklődésre és regisztrációs igényre lehet számítani. Vajon a kampánystáb fel van erre készülve? 

Ha pedig az akut krízis elhárult, akkor fel kell tenni a kérdést, hogy mindez hogyan fordulhatott elő? Hogy lehetett ilyen dilettáns a szervezés, hogy senki nem végezte el a fenti egyszerű számítási feladatot? 

Vagy ha valaki elvégezte, akkor hogyan lehetséges, hogy egyik résztvevő pártnak sem tűnt fel az, hogy az allokált kapacitás előre láthatóan súlyosan elégtelen?

A DK-nak nyilván kényelmes ez a helyzet, talán még örülnek is neki, hiszen az átlagosnál idősebb szavazótáboruknak kevésbé jelent problémát személyesen elmenni a sátrakhoz. A Momentum ellenben a fiatal és online affinis támogatói körével finoman szólva kényelmetlen helyzetben van. Úgy néz ki, hogy a DK ismét jobban taktikázott...

Mindenesetre, ha valaki kormányozni szeretne, akkor ennél komplexebb kihívásokat is tudni kell kezelni, mint egy egyszerű kapacitás számítás...

UPDATE: megérkeztek a szerdai adatok:

• személyesen szavaztak 57.806-an
• online szavaztak 3.902-en (6,3%)

Azaz úgy tűnik, hogy minden eddig bejelentett kapacitás bővítés ellenére sem sikerül érdemben elmozdulni a napi ~4000 online szavazat feldolgozás szintjéről. Ha ezt szerdán már a korábban bejelentett 100 operátorral tudták összehozni, akkor a helyzet gyakorlatilag katasztrofális. 

Fontos megjegyezni, hogy ez az alacsony online szavazatszám nem az alacsony érdeklődés miatt van, hanem a kapacitás korlátossága miatt. Nagyon úgy tűnik, hogy az online szavazás lehetősége valójában csupán egy szépségtapasz, de érdemben nem fog lehetőséget nyújtani tömegeknek a vélemény nyilvánításra. 

Mint a mesében: hoztam is, meg nem is. Van is online választási lehetőség, meg nem is. 

UPDATE 2: időközben megérkeztek a csütörtöki részvételi adatok is:

• személyesen szavaztak: 63.006
• online szavaztak: 8.315

Azaz csütörtökön végre elmozdult az online szavazatok mennyisége az első három napon látható ~4000 körüli értékről, gyakorlatilag megduplázódott. 

Ez természetesen örömteli hír. A probléma csupán annyi, hogy Fekete-Győr András mai bejelentéséből tudhatjuk, hogy az online szavazásra regisztráltak száma már eléri a 125 ezer főt. Ehhez képest az első 4 nap alatt összesen sikerült ~20 ezer főnek online voksolnia, és már csak 5 nap van elvileg hátra. Ráadásul ez a 125 ezres regisztrált szám egy nap alatt nőtt ~25 ezer fővel, mert csütörtök délelőtt Béres András a Párbeszéd előválasztási bizottságba delegált tagja még arról nyilatkozott, hogy "körülbelül 100 ezren akarnak online szavazni".

Tehát ha egyetlen újabb online szavazni szándékozó sem regisztrálna már, akkor is az lenne a helyzet, hogy van még ~100 ezer regisztrált a rendszerben, akiknek 5 napja van a mai nappal együtt, hogy voksoljanak. Ez napi 20 ezer szavazat feldolgozását igényelné, ami a tegnapi mennyiség 2,5-szerese. Szintén Fekete-Győr bejelentéséből tudjuk, hogy tegnap végre átlépte az operátorok száma a 100 főt. Azaz nagyjából stimmel, hogy legalább 250 fő párhuzamos munkájára lenne szükség még akkor is, ha további személyek nem regisztrálnának. Ami nyilván életszerűtlen.

Őszintén jelenleg nem látom, hogy hogyan fog tudni szavazni a már a rendszerbe regisztrált óriási tömeg a kedd esti határidőig... Vagy egy kisebb hadsereget kellene hirtelen csatasorba állítani, vagy kénytelenek lesznek kitolni az online szavazás határidejét. Ebben az esetben akik az előválasztás keddi zárórája előtt elvégeznék a regisztrációt, azokat a következő napokban még azonosíthatnák az operátorok és így leadhatnák a határidő után is a szavazatukat. Természetesen amíg ezzel nem végeznek, addig a fizikai szavazatok számlálása sem kezdődhetne meg. És látva a létező operátori kapacitásokat, ez az utószavazás még napokat vehet igénybe...

Szeretek hosszútávú trendeket elemezni, és eltávolodni a mindennapi rövidtávú kakofóniától. Valahogy sokkal tisztább és egyértelműbb a hosszútávú trendek felismerése, mint bármilyen rövidtávú előrejelzés. 

A méret igenis számít

Ha ugyanis hosszútávú trendeket nézünk, akkor olyan tényezők válnak hangsúlyossá, mint például a demográfia, ami egy elég pontosan előrejelezhető adatsor. Európa esetében például a korfa egyértelműen megjósolja a jövőt: a társadalom elöregszik, és a csökkenő gyermekvállalási hajlandóság miatt csökken a népessége. 

Márpedig egy ország, vagy térség gazdasági és politikai potenciálja szempontjából az egyik legfontosabb faktor a népesség mérete. A másik természetesen az egy főre eső gazdasági teljesítmény, azaz egy kisebb népességű ország is képviselhet nagy gazdasági potenciált, amennyiben magas az egy főre eső összeg. Ezzel együtt is igaz, hogy a hasonló fejlettségű országok között a népesebb országok válnak dominánsabbá. A világpolitikában és világgazdaságban igenis számít a méret. 

Az EU persze egyelőre nem áll rosszul ebben a versenyben, legalábbis ha csak egy pillanatképet nézünk, hiszen a világ GDP-jének valamivel kevesebb, mint 14%-át itt állítják elő. Ez annak fényében különösen impozáns, ha figyelembe vesszük, hogy az EU a világ népességének mindössze a 6%-át teszi ki. Ám ha a trendeket is vizsgáljuk és nem csak a pillanatfelvételt, akkor azt láthatjuk, hogy az EU részesedése a világ népességéből várhatóan tovább fog zsugorodni, míg a gazdasági teljesítményünk részaránya évtizedek óta csökken és várhatóan ez folytatódni is fog. A világ többi része gyors ütemben zárkózik fel. 

Itt Európában hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy óriásiak vagyunk, és miénk a világ. Ez persze érthető, hiszen úgy nő fel minden generáció, hogy megtanulja az eurocentrikus történelmet, azt hogy ~500 éven keresztül Európa volt a világ vezetője. Sőt, nem is valamilyen egyesült Európa, hanem annak csupán egyes államai. 

Hiba azonban azt gondolni, hogy ez az előnye Európának a jövőben is garantált. Ezt a dicsőséges fél évezredet Európa technológiai fölénye biztosította. Ez az előny azonban az elmúlt 70 év alatt szép lassan eltűnt. A technológiai innovációt ma már nem Európában írják, hanem az Egyesült Államokban és Ázsiában. A világ vezető technológiai cégei között alig találni európai szereplőt. Az egykor a világot uraló európai autóipar vagy elektronikai ipar nagyágyúi mellé felzárkóztak olyan ázsiai szereplők, akik 40-50 éve még nem is léteztek (mint például a koreai Samsung, vagy KIA), és ezek egyre nagyobb részt hasítanak ki a világpiacból az európai cégek rovására. 

Nem a liberális demokrácia a siker kulcsa, hanem a technológiai fölény és a méretbeli előny

Könnyen abba a hibába eshetünk, hogy azt gondoljuk, hogy Európa politikai berendezkedése, a liberális demokrácia önmagában biztosítja a vezető helyünket a világban. De Európa előnyét a világ többi része felett nem a demokrácia biztosította, hanem a technológiai előny és a méretbeli fölény együttese. Ha azt gondoljuk, hogy például a feltörekvő Kínával szemben versenyelőnyt jelent majd a demokratikus berendezkedés, az végzetes elbizakodottságot és önhittséget jelent, és ráadásul tévedés is. 

Elég ha megnézzük az európai történelmet. Az 1600-as években zajlott a francia-holland háború, a köztársasági Hollandia és a Francia Királyság között. Hollandia egy haladó, egalitárius köztársaság volt, liberális államszervezési elvekkel és a korban ritkaságnak számító vallási toleranciával. Ezzel szemben Franciaországot ekkor XIV. Lajos, azaz a Napkirály vezette despotikus módszerekkel. Ám a háborút végül mégis a franciák nyerték meg, és nem a hollandok. Mert a Francia Királyság volt a korabeli Európa legnépesebb országa, messze nagyobb erőforrásokkal rendelkezett, mint a hollandok. Így hiába volt progresszívebb a holland politika, mégis alulmaradt az autoriter franciákkal szemben. Mert a franciák bár autoriter államban éltek, de XIV. Lajos alatt Franciaország a kor legmodernebb technológiáit honosította meg. 

Azaz vagy méretben, vagy technológiában (ideális esetben mindkettőben) a vetélytársak fölé kell kerekedni, ellenkező esetben végzetesen lemaradunk a tőkeakkumulációban, és globális érdekérvényesítésben. 

Hogy a siker mennyire nem a liberális demokráciától függ, arra kiváló példával szolgálnak a XX. századból az ún. ázsiai Kistigrisek, azaz Dél-Korea, Tajvan, vagy Szingapúr. Mindegyikükre elmondható, hogy nem nem demokratikus keretek között indult meg a fejlődésük. Tajvan 1987-ig, Dél-Korea 1988-ig, Szingapúr pedig 1990-ig diktatúraként működött. Ma mindannyian fejlett gazdaságok a globális innováció élvonalában. És ma már plurális demokráciaként működnek, de a felemelkedésük időszakában ez bizony nagyon nem így volt még.

Ezért is tévedés azt gondolni, hogy a demokrácia önmagában nyújt akkora társadalmi versenyelőnyt, ami elegendő a világ gazdasági-technológiai-nagyhatalmi élvonalában maradni.

Mekkorák is vagyunk a világban?

Hogy képet alkothassuk, hogy mi is a helyünk a világban, érdemes ránézni a világországainak népességi adataira. Ha az EU egyetlen ország lenne, akkor a népességi listán az előkelő 3. helyen állna, és pusztán az 1,4 milliárd lakosú Kína, és a majdnem 1,4 lakosú India előzne meg bennünket. 

De az EU valójában nem egy állam, csak egy államszövetség, és egyelőre nincs is jele, hogy érdemben szorosabbá válna a föderáció a jövőben. Az európai szuperállam csak papíron létezik, vagy még ott sem. A valóságban Európában Németország a legnépesebb, a maga 84 milliós népességével, majd őt követik a franciák és olaszok 60-60 millió körüli lakossággal. 

Ehhez képest odakint a nagyvilágban olyan mamutok vannak, mint

• Indonézia 273 millió lakossal
• Pakisztán 220 millió lakossal
• Brazília 212 millió lakossal
• Nigéria 206 millió lakossal

De ha csak Európa 'környezetében' nézünk szét, akkor is olyanokat láthatunk, mint Egyiptom a Földközi-tenger túloldalán 102 millió lakossal, vagy tőlük délebbre Etiópia 115 millió lakossal. Ázsiában pedig még ott van Vietnám 97 millió lakossal, vagy a Fülöp-szigetek 109 millió lakossal.

Oroszországot nem számítva az első európai állam a listán a 19. helyen álló Németország. 

A világgazdaság konvergenciája, azaz a tény, hogy a feltörekvő országok gazdaságai gyorsabban nőnek és így folyamatosan zárkóznak fel, azzal jár, hogy ezek a nagy és népes országok néhány évtized távlatában komolyabb gazdasági potenciálra tesznek szert, mint a legnagyobb európai országok. 

Jelenleg persze még sokkal alacsonyabb az egy főre eső gazdasági teljesítményük, ám trendszerűen magasabb a növekedési ütemük, így csupán idő kérdése, hogy érvényesüljön a méretbeli fölényük. 

Miért őrizheti meg Európa mégis a gazdasági fölényét?

Hogy kicsit vitatkozzak a saját magam által fentebb leírtakkal, korántsem eleve elrendelt tény, hogy ez így is fog történni. Hiszen segíti az európaiakat egyrészt a felhalmozott  pénzügyi, másrészt a tudástőke. Ebből az első, ahogy azt Kína példája is mutatja, relatíve könnyen ledolgozható. Hiszen Kína esetében valójában épp a fejlett nyugat volt az, amelyik kezdetben feltőkésítette Kínát, amikor odatelepítette a termelését, majd később ezek a termelőüzemek működésük során generáltak hatalmas külkereskedelmi többletet. 

A második, a tudástőke hátrány ledolgozása ellenben sokkal keményebb dió. Persze a történelemben ez sem példátlan, hiszen az 1800-as években épp ezt tette Japán, lemásolta a nyugati mintákat, aki első nem európai hatalomként sikeresen iparosodott, majd ugyanez történt Koreában, Szingapúrban, Tajvanon, és zajlik Kínában, Vietnámban, Thaiföldön, Malajziában. 

És itt érkezünk el talán a legkritikusabb ponthoz egy felzárkozó, feltörekvő gazdaság esetében. Ha megnézzük a relatíve kicsiny (51 milliós) Koreát, akkor azt látjuk, hogy az 1 főre eső GDP tekintetében szinte utolérték a nyugat-európai fejlett országokat, holott a világháború végén még Ghánával voltak egy szinten. Ma pedig koreai cégek vannak a globális innováció élvonalában.

Korea bámulatos befektetést hajtott végre a humán tőkéjébe. Amíg 1945-ben a lakosságnak csupán a 22% tudott írni-olvasni, és mindössze 2% vett részt felsőoktatásban, addig 2018-ban a 24 és 35 év közötti korosztálynak a 70%-a rendelkezik felsőfokú végzettséggel. Ez a legmagasabb érték az OECD tagállamok között. Összehasonlításul Magyarország ugyanezen mutatója 31%. 

Képzetlen társadalommal nem lehetséges a felzárkózás

Ha pedig egy kicsit szétnézünk képzettség terén a fentebb már említett népes országok között, akkor rögtön megértjük, hogy miért nem értek még utol bennünket. 

Pakisztán például a Föld 5. legnépesebb országa, a GDP alapján mindössze a 40. helyen áll. A 220 milliós ország gazdasági teljesítménye kisebb, mint az 5 milliós Írország, vagy az 5,7 milliós Dánia gazdasága. 

Nagy potenciál van bennük, de ha megnézzük, hogy a lakosságnak csupán az 59%-a tud írni-olvasni, akkor már kezdjük megérteni az okokat. A 21. században semmit nem lehet elérni analfabéta társadalommal. Nem hogy mérnöki innovációra nem lesznek képesek, de még betanított gyári munkásként sem alkalmazható egy analfabéta személy. A felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya nem éri el a 9%-ot.

Nigériában is hasonló a helyzet. A társadalom mindössze 62%-a tud írni-olvasni. Felsőfokú végzettsége pedig csupán a lakosság 10%-ának van. Bár hozzá kel tenni, hogy 1976-ban még mindössze 0,8% volt ez az arány. 

Etiópiában szintén komoly az elmaradás, mindössze 51% tud írni-olvasni, bár a 15-24 éves korosztályban már jobb a helyzet 73%-kal, de ez még mindig elégtelen. 

Nem véletlen, hogy a kelet-ázsiai országok tudnak felzárkózni, hiszen például Vietnámban, Malajziában és Indonéziában is 94-96% az írástudók aránya. A felsőfokú végzettségűek aránya pedig Vietnamban 29%, Malajziában 43%, Indonéziában pedig 16%. Így érthető, hogy az alig 31 milliós, tehát 1/7 akkora Malajzia gazdasági teljesítménye nagyobb, mint a 220 milliós Pakisztán gazdasága. 

A felsőfokú végzettségűek aránya és az 1 főre eső gazdasági teljesítmény között rendkívül szoros a korreláció. 

Egy szó mint száz, demográfiai szempontból Európa vesztésre áll a következő évtizedekben. A népes feltörekvő országoknak minden esélye megvan, hogy a gazdaságuk mérete felzárkózzon a lakosságuk méretéhez, és megközelítse az egykori gyarmattartó európai nagyhatalmak gazdaságait. Ez az esély azonban nem valósul meg magától. Ha valamely ország nem invesztál eleget az oktatásba - az alapfokú és a felsőfokú oktatásba egyaránt - akkor az az ország nem lehet sikeres a 21. század tudás alapú világgazdaságában. 

És hogy mi Európa jövője? Megőrizzük-e gazdasági és jóléti előnyünket a világ többi részével szemben? Sajnos ez leginkább nem rajtunk, hanem a versenytársainkon múlik. Európa előnye fogyatkozik, és várhatóan tovább fog olvadni. A világ 500 év európai hegemónia után a gazdasági és technológiai kiegyenlítődés irányába halad. Rosszabbul nem fogunk élni, de mások utol fognak érni minket. 

Már régóta szerettem volna megírni a következő posztot. Évek óta olvasom úton-útfélen a balliberális médiában, hogy mennyire 'anti-demokratikusan' politizál a Fidesz. Meg, hogy Magyarországon puha diktatúra van. 

Szerintem itt súlyosan keverednek dolgok. Egyfelől valóban van egy a demokratikus konszenzustól meglehetősen távoli hatalomgyakorlási módszer, ami kétségtelenül anti-demokratikus viselkedés. Ilyen a közmédia kisajátítása és propaganda célokra használata, vagy az ellenzéki hangvételű médiumok elleni pénzügyi és adminisztratív hadjárat, mint a Népszabadság felvásárlása és bezáratása, az Index felvásárlása, vagy a különféle frekvencia engedélyek pártszimpátia alapján történő megújítása. 

Aztán vannak azok az intézkedések, amelyeket előszeretettel neveznek anti-demokratikusnak, ám valójában csupán a demokráciákban illendő politikai konszenzus hiányzik belőlük, mint a médiatanács kizárólag fideszes delegáltakkal való feltöltése. 

De a Fidesz működésében, politikájában és hatalomgyakorlásában rejlő logika valójában nem hogy nem anti-demokratikus, hanem éppen hogy a demokrácia lényegéből és működéséből fakad. 

Hiszen mi is a demokrácia? A társadalom mindenkori többségének uralma rendszeres, kompetitív, szabad választásokon keresztül. 

A Fidesz azért politizál úgy ahogy, mert megértette a demokrácia lényegét, ami úgy foglalható össze, hogy: népszerűnek lenni és népszerűnek maradni. 

Bár morálisan és etikailag számtalan intézkedése megkérdőjelezhető a kormánypártnak, ám ezek többsége valójában nem szolgál más célt, mint növelni, vagy legalábbis megőrizni a politikai népszerűséget. 

Vajon egy szabad választások nélküli világban, ahol a kormánypárt nem eltávolítható a hatalomból, mi szükség lenne rezsicsökkentésre?  Mi szükség lenne migránsozásra? Mi szükség lenne adóvisszatérítésre? 13-ik havi nyugdíjra, családi adókedvezményekre, CSOK-ra, babaváró hitelre, minimálbér emelésre?

Ezek mind-mind kivétel nélkül szavazatvásárlási célú intézkedések. Azért történnek, mert népszerű intézkedések, élvezik a társadalom többségének a támogatását. És pont azért hoz ilyen intézkedéseket a kormány, mert érti a demokrácia lényegét, és fél is a demokrácia működésétől: attól, hogy ha elveszíti a társadalom többségének szimpátiáját, akkor elveszíti a választást és elveszíti a hatalmat. 

Minél jobban működik egy demokrácia, minél kompetitívebb a politikai rendszer, annál nagyobb a nyomás egy politikai erőn, hogy populista (azaz populáris, tehát népszerű) intézkedéseket hajtson végre. Ha nem lenne politikai pluralizmus és zéró lenne a választások (vagy csupán a hatalom) elvesztésének esélye, akkor a kormánynak esze ágában sem lenne népszerűség-vadász intézkedésekkel operálni nap, mint nap. 

Ettől még természetesen lehet gyomorforgatónak tekinteni (mert szerintem is az), a vég nélküli sorosozást, migránsozást, brüsszelezést és buzizást. (Elnézést.) De látni kell, hogy ezek mind egytől-egyig nem a demokrácia ELLENÉRE, hanem sajnálatosan éppen a demokrácia MIATT történnek, mert ezek a szlogenek sajnos élvezik a magyar társadalom többségének a szimpátiáját, még akkor is, ha ez legtöbbünk számára megdöbbentőnek és hihetetlennek is tűnik. 

Nem a Fidesz propaganda hatására lesz homofób és idegengyűlölő a magyar társadalom, hanem pont fordítva. Azért tűzi ezeket a témákat zászlajára a Fidesz, mert megkutatta, megmérte és felismerte, hogy ezek a többségi vélemények. Bármennyire is sajnálatos ez. 

Azaz a Fidesz politizálása valójában nem a probléma oka, hanem csupán az okozata. A Fidesz politikája, és annak sikeressége, azaz a tény, hogy a kormánypárt évek óta tartósan a legnépszerűbb politikai párt és élvezi a szavazni vágyó közönség 45-50%-ának a támogatását, az annak a tünete, hogy a magyar társadalom jelentős résznek igenis erre van igénye. A probléma gyökere így nem a Fidesz politikája, hanem az a társadalmi közeg, amiben ezek az intézkedések élvezik a többség egyetértését és támogatását. 

Ha ezek a kezdeményezések nem lennének népszerűek és nem találnának támogatásra a társadalom többségénél, akkor a Fidesz lenne az első, aki dobná őket és keresne más, népszerűbb témákat. A kormánypárt ugyanis minden balliberális állítással szemben nem befolyásolja a közvéleményt (lásd még: "agymosás"), csupán olvassa azt. Nem meggyőzni, vagy átnevelni akarja a társadalmat valamiről, hanem csupán felkarolja és magáévá teszi a többségi véleményt, bármi is legyen az. Igazi opportunista és populista módjára. 

De vajon anti-demokratikus viselkedés-e egy demokráciában, ha egy politikai erő népszerűségre hajt, azaz populista és opportunista? Persze feltehetjük a kérdést, hogy hol van a határa az opportunizmusnak. Mi az az erkölcstelenség, etikátlanság, uszítás, és gyűlöletkeltés, ami nem fér bele. De valójában a demokrácia nem jelenti azt, hogy feltétlenül erkölcsös és etikus a rendszer működése. Lehet valami demokratikus és immorális egyszerre. 

Sőt, hiszen ezt maga a demokrácia játékszabályai kényszerítik ki a politikai szereplőkből. Aki nem 'népszerűség hajhász' módon politizál, az vagy szimplán idealista, és nem érti a demokrácia működését, vagy egyszerűen sikertelen és tehetségtelen politikus. 

Épp egy valódi diktatúrában veheti semmibe a vezető politikai erő a társadalom többségének a véleményét. Kádár Jánosnak (vagy manapság Hszi Csin Pingnek) nem kellett négyévente megküzdeni a szavazatok többségéért (bár valamekkora legitimitásra és társadalmi támogatottságra a legkeményebb diktatúráknak is szüksége van, hiszen egy forradalom, mint a demokratikus vélemény nyilvánítás végső eszköze, mindig ott van a lehetőségek között...)

Ez a működés tehát a demokrácia, mint rendszer lényege, és a megtapasztalt látszólagos hibajelenség nem valamilyen speciális magyar torzulás, vagy gyermekbetegség. Jól mutatja ezt, hogy a demokrácia egyik bölcsőjének tekintett, több, mint 200 éves demokratikus múltra visszatekintő Egyesült Államokban is hasonló jelenség figyelhető meg Donald Trump 2016-os hatalomra kerülésében, és aztán a hajszállal elveszített legutóbbi választással. 

A demokrácia soha nem tud jobban, szebben, elegánsabban, kulturáltabban és hatékonyabban működni, mint amilyenek az azt működtető társadalom polgárai és szavazói. Minden demokrácia olyan, amilyenné az adott társadalom szavazópolgárai teszik. 

Idiocracy

Itt akár be is fejezhetném a posztomat. De van még egy jelenség, amit nem tudok nem leírni. Ez pedig nem más, mint a vélemények és a tömegkommunikáció demokratizálódása, és a kulturális elit kommunikációs monopóliumának a vége. 

A technológiai fejlődésnek, konkrétan az internetnek köszönhetően ugyanis az elit elveszítette a kontrollt a tömegkommunikáció felett. Amíg a nyomtatott újságok, majd a rádió, végül később a televíziók jelentették a vélemények befolyásolásának legfontosabb csatornáit, addig nagyon könnyű volt 'őrizni a kapukat'. Ezek a kommunikációs csatornák egy relatíve szűk kulturális elit kezében voltak, és csak azok a vélemények kerülhettek be a fősodorba, amelyek elnyerték az engedélyt. De ma, amikor a Facebooknak és YouTube-nak köszönhetően bárkiből 'média tartalom előállító' lehet, ami képes virálisan körbefutni a világot, nincs senkinek kontrollja afelett, hogy miből lesz hír, mit láthatnak vagy hallhatnak a tömegek. Senki engedélye nem kell ehhez. Ez a tömegkommunikáció demokráciája. Ezek a primitív tömegek mindig ott voltak a háttérben, csak korábban nem látszódtak ennyire, mint manapság. Úgy tűnik, mintha a világ elbutulna, pedig csak annyi történik, hogy ma már reflektor fénybe kerülhetnek a plebejus tömegek is.

A szocialista Magyarországon ez még egészen másként volt az egyetlen televíziócsatorna korában. Akkoriban a Delta ismeretterjesztő műsor ment a tévében Kudlik Júliával. Ma valóságshow, celeb bulvár, meg jobb esetben tehetségkutató. Jó persze, sarkítok, hiszen az átkosban is volt Ki mit tud. Abban a korban a TV a népnevelés, a kultúra és tudás átadásának az eszköze volt. Ma egy kereskedelmi tévén elképzelhetetlen bármilyen ismeretterjesztő műsor. Ezeket száműzte a tévézés a kis rétegcsatornákra, ahol a társadalom erre fogékony töredéke nézheti, ha akarja. 

De a főcsatornákat nem high-culture tölti ki, hanem primitív szórakoztatás. Mert erre van nagyobb igény. Panem et circenses, azaz kenyeret és cirkuszt a népnek, tudjuk ezt az ókori Róma óta.

Márpedig ugyanaz a társadalom nézi nagy lelkesedéssel a legprimitívebb trash-reality-t, találgatja kíváncsian, hogy vajon miért rohant ki a forgatásról Tóth Gabi, meg kattint eszeveszetten a háromezredik cicás videóra, mint aki aztán választani is jogosult. Akkor meg min csodálkozunk? 

A Fidesz nem csinál mást, mint a nagy kereskedelmi tévécsatornák. Csak ő nem a nézettséget akarja maximalizálni, hanem a szavazatait. De a módszer ugyanaz: azt kell nyújtani a közönségnek, amire a legtöbben vevők. Lehet hiányolni persze a politikából a minőséget, meg érdemi tartalmat, de aki ilyen politikát akar kínálni, az nagyjából arra számíthat, mint a Spektrum TV, ami a nézők 0,78%-át képes megszólítani, míg az RTL Klub tizenötször többet.

A modern tömegkommunikáció korában a politika a leghitványabb trash-reality szinvonalára süllyedt. Mert minden szavazat egyenlő, és a kérdés így csupán az, hogy milyen nézőből van több, mert ez határozza meg a műsort. Ez a demokrácia.

P.S. Aki nem látta, érdemes megnézni az Idiocracy című filmet. Sajnos nagyon tanulságos.

UPDATE: Annyival egészíteném ki a fentieket, hogy nem csak a Fidesz politikája van trash-reality szinten, hanem némely ellenzéki szereplő is ott érzi magát, vagy odavaló. Lásd: Jakab Péter tegnapi börtönben seggbe*** nyilatkozatát a Parlamentben... Hát, ha csak ezt tudja kitermelni magából a demokrácia, akkor valóban el kell gondolkodni azon, hogy biztosan ez-e a legjobb társadalmi rendszer...

Tegnap éjjel már készítettem egy gyorselemzést az ellenzéki miniszterelnök jelöltek első tévévitájáról. Abban a nézők reakcióit elemeztem a Google keresések alapján. Ma reggel vettem a fáradságot és megnéztem az egyes résztvevők Facebook oldalait, és az oda érkezett kommenteket, hogy abból is képet kaphassak a közönség reakciójáról. 

Az a vitát nézve is egyértelmű volt, hogy a jelöltek finoman szólva is erősen tartózkodnak a valódi, tényleges vitától. Gyakorlatilag kortesbeszédet hallhattunk közel 2 órán keresztül. Az egyetlen egy vitát generáló téma a zuglói Tóth Csaba vs. Hadházy Ákos előválasztási küzdelme volt. 

Ez a kiherélt vita szerintem totális tévút. Nyilván értem a jelöltek óvatosságát, hiszen ez az előválasztás valójában úgy versengés, hogy igazából össze vannak fogva, így szövetségesek közötti küzdelem. Így minden jelölt tart attól, hogy ha túl keményen száll bele a versenytársába, akkor az ellenzéki közönség nem fogja díjazni az 'agresszivitását', vagy azt, hogy 'bomlasztja' az egységet. 

De ez így nem fog menni. Nem lehet megküzdeni küzdelem nélkül, és nem lehet vitázni vita nélkül. Ha mindenki mindenben egyetért, az nem vita. De nem ez a legnagyobb probléma. Hanem az, hogy ha a választók számára nem látható a jelöltek közötti különbség, akkor a tartalomtól független szimpátia alapján fognak szavazni. 

Ki kell tűnni a többiek közül - "Miben különbözök a mellettem állóktól?"

Ez a magatartás természetesen az esélyes, éllovas jelölteknek kedvez, az ő részükről érthető is az óvatosság, hiszen ők szeretnék veszteség nélkül letudni az ilyen vitát, és minél hamarabb végére jutni a kampánynak. ("Stop the count", ugyebár Trumpot idézve.)

Az, hogy ehhez miért asszisztálnak a kevésbé esélyes, feltörekvő jelöltek, az már fogósabb kérdés. Ha valaki hátrányban van a népszerűségi versenyben, akkor politikailag logikátlan dolog belesimulni az egyen-bullshit versenybe. Ha pozíciót akar javítani valaki, akkor képesnek kell lenni kitűnni a versenytársak közül. Ha ez a cél, akkor bizony ki kell domborítani, hogy miben különbözik a mellette álló jelöltektől, mibe

Ha mindenki finomkodik és betegesen kerüli a konfliktust, akkor a sorrend sem fog változni, aminek a favorit, vagy favoritok természetesen roppantul örülnek. Miközben jól látható, hogy ha valaki akár csak egy ártatlan pillanatra is kilép ebből a félreértett udvariassági konszenzusból, ahogyan azt Fekete-Győr tette a 'tóthcsabázásal', az rögtön megzavarja a versenytársat, improvizációra készteti az illetőt, és kibillenti az előre tudatosan felépített stratégiájából, ahogy azt láthattuk Jakab Péter esetében. 

De mit szólnak ehhez az ellenzéki választók?

Nyilván értem az ódzkodását a jelölteknek attól, hogy intenzívebben jelezzék az eltérésüket a többi jelölttől, mert nem akarnak úgy tűnni, mintha 'támadnák' a jelölt társukat. Azt gondolják, hogy ez visszatetszést kelthet a választó közönségben. És itt térek vissza a ma reggeli komment elemzésemhez. Az jól látható, hogy sokaknak feltűnt, hogy Fekete-Győr András 'személyeskedést gerjesztett', ahogy azt egy kommentelő írta. 

Így természetesen lehet olyan érzése egy politikusnak a kommentfalakat nézve, hogy nem kifizetődő az erősebb odaszólás. De ez tévedés. Tévedés, mert nyilván az a személy fog ilyesmit odakommentelni, aki amúgy sem szimpatizál az adott jelölttel, azaz aki amúgy sem szavazott volna rá. Az, hogy adott esetben Jakab Péter egyik, vagy akár számos rajongójának nem tetszik Fekete-Győr megnyilvánulása, az a politikai haszonszerzés csatamezején teljességgel lényegtelen. 

Nem azokat kell ugyanis meggyőzni az előválasztás során, akiknek már fix, kialakult preferenciája van arról, hogy kit választanak, hanem azokat, akik még nem döntöttek. De a Facebook kommentfalakon ez persze nem szétválasztható, így nem látható, nem érzékelhető.

Nem az a baj tehát, ha magamra haragítok pár szavazót, aki amúgy sem szavazott volna rám, hanem ha nem sikerül elnyernem kellő mennyiségű szavazó szimpátiáját és szavazatát. Azzal senki nem fog előválasztást nyerni, ha csupán annyit sikerül elérnie a szavazóközönség körében, hogy "de jó fej ez a jelölt, hogy nem bántja az én jelöltemet". El lehet persze ezzel a hozzáállással érni, hogy kevéssé megosztónak tekintsenek minket, de mit ér az, ha jófejnek tekintenek minket, ha közben elveszítjük az előválasztást?

Donald Trump sok szempontból nem példaértékű politikus, de az elvitathatatlan, hogy azzal nyerte meg az előválasztást, és vált a republikánusok elnökjelöltjévé, hogy kitűnt a tömegből, és nem az íratlan szabályok szerint kampányolt. 

Persze erre lehet mondani, hogy de hát az előválasztás után a versenytárs jelölt támogatóira is szükség lesz a valódi választáson a Fidesz ellen és ezért nem lehet túl sok sérelmet okozni az előválasztáson. De vajon lehet, ezekkel a kis kakaskodásokkal akkora sérülést okozni az ellenzéki érzelmű szavazópolgárokban, hogy végül az illető inkább sértettségében a Fideszre voksoljon, vagy otthon maradjon? 

Mi értelme a vita nélküli 'vitának'?

Ennek a vitának így ebben a formában semmi értelme nem volt. A választóknak nem sikerült megtudniuk, hogy a jelöltek valójában miben is különböznek egymástól, hogy miben tér el az értékrendjük. Mert a programjukról vitázni nem sok értelme van, hiszen az nyilvánvaló, hogy ha győzne is az ellenzék, akkor mindannyian ugyanazt a programot valósítanák meg, hiszen a koalíciós kényszer mindegyiküket ugyanabba az irányba fogja mozdítani. De arról igenis érdekes lett volna hallani, hogy miként képzeli a korrupciómentességet az a jelölt, aki teljes mellszélességgel támogat egy erősen korrupciógyanús alakot...

Az, hogy összefogtak az ellenzék pártjai, még nem jelenti azt, hogy el kell rejteni a véleménykülönbségeket. Ez a demokrácia lényegének a félreértése. Ez most az előválasztási szakasz, ahol szabad a verseny. Most van itt az alkalom, hogy kibeszéljenek és vitatkozzanak. Aztán az előválasztók döntenek és ONNANTÓL már tilos a széthúzás. De összekeverni a kampányfolyamat két fázisát tévedés és hiba. 

Fekete-Győr Andrásnak épp ezért jár a pirospont, mert felvállalta a különvéleményét, ami abszolút normális egy VITÁBAN. 

Bizonyára sokan láttuk tegnap este az első miniszterelnök jelölti tévévitát. Jó volt 15 év után újra látni egy nyilvános politikai vitát, és érezni a demokrácia fuvallatát. 

Bár vitának nevezni talán túlzás, hiszen szignifikáns véleménykülönbség nem igazán volt a résztvevők között. Talán egyetlen momentumot leszámítva: amikor a vita vége felé Fekete-Győr András és Jakab Péter között kialakult egy kis csörte a zuglói előválasztás kapcsán, ahol a Momentum kivételével az összes többi ellenzéki párt Tóth Csabát támogatja Hadházy Ákos ellenében.

Na de ki 'nyerte' vajon a tegnapi vitát?

Nos a válasz előtt nézzük meg, hogy mit mutatnak a Google adatai. 

A grafikonon jól látható a műsor adásideje, mert a kezdés pillanatában kilőnek a keresési számok, és a műsor végével pedig szépen visszaesnek. 

Az elmúlt 24 óra keresési adatait vizsgálva, amiből a legtöbb keresés a fenti grafikonon látható módon a vita ideje alatt született, az látható, hogy a legtöbb keresés Márki-Zay Péterre érkezett. 

Ez persze nem meglepő, hiszen az sejthető volt, hogy Márki-Zay kevésbé ismert jelölt, mint a főpolgármester, a Jobbik elnöke, vagy a DK 2019-es EP választási kampányának arca. Márpedig ha valaki kevésbé ismert, akkor arra inkább keresnek az emberek, hogy megtudják, hogy ki az illető.

A Google Trends-ben az a jó, hogy az is látható, hogy akik az adott személyre kerestek, azok milyen más keresési kifejezéseket használtak átlag felett. Az egyes jelöltek esetében az alábbiakat láthatjuk.

Márki-Zay Péter

Jól jelzi, hogy sokan nem ismerték Márki-Zay Pétert a vita előtt, hiszen a harmadik kapcsolódó keresés MZP Wikipédia oldalára vonatkozik. Jól tükröződik a keresési listán az MZP egyik fő kampánytémája, az elszámoltatás és ehhez kapcsolódóan az ügyészség, és a legfőbb ügyész, Polt Péter. Sokan rákerestek, hogy ki is az a Polt Péter. 

Karácsony Gergely

Karácsony Gergely kapcsolódó keresései között is az élen áll Polt Péter. Jól látszik, hogy sokan szükségét érezték, hogy rákeressenek, hogy ki is ő. Karácsony többi kapcsolódó keresési kifejezése a vetélytársakra vonatkozik, a második és a harmadik helyen is Fekete-Győr András szerepel kétféle gépeléssel, megelőzve Márki-Zayt és Jakab Pétert.

Jakab Péter

Jakab Péter első kapcsolódó kifejezése Tóth Csabára vonatkozik. Tóth Csaba az ominózus MSZP-s politikus, akinek legalábbis kétes ügyei vannak, és aki Zuglóban küzd a képviselő jelöltségért Hadházy Ákossal. A vita talán egyetlen igazán váratlan és parázs része az volt, amikor Fekete-Győr András szembesítette Jakabot, hogy a korrupció elleni harccal hogyan tudja összeegyeztetni Tóth Csaba támogatását. Jól látszik, hogy Tóth Csabára kíváncsiak voltak a Jakab Péter iránt érdeklődők.

Érdekes, hogy Jakab esetében a versenytárs jelöltek közül Dobrev Klára szerepel a legelőrébb, rögtön a második helyen, megelőzve Karácsony Gergelyt és Fekete-Győr Andrást. (szintén kétféle gépeléssel kötőjellel és anélkül.)

Dobrev Klára

Dobrev Klára esetében érdekes, hogy egy olyan kapcsolódó kifejezés áll az élen, amiről nem esett szó a vitán. Bevallom nekem is a Google-t kellett használnom, hogy megtudjam, hogy ki is az a Petar Dobrev: Dobrev Klára édesapja. A második helyen azonban már Dobrev esetében is Polt Péter szerepel. A további helyeken pedig nála is a versenytársak: Fekete-Győr és Márki-Zay.

Fekete-Győr András

Fekete-Győr esetében furcsa módon az Index áll a kapcsolódó keresések között az élen. A Folytatásban azonban nála is a versenytársak következnek, második helyen Márki-Zay-jal, majd Dobrev Klárával. Érdekes, hogy a negyedik helyen Orbán Viktor következik, és csak utána az ötödik helyen szerepel Karácsony. 

Na de akkor mégis ki nyerte a vitát?

Erre nem mernék egyértelmű választ adni. Az biztos, hogy a kevésbé ismert jelölt, vagy jelöltek (Márki-Zay és Fekete-Győr) ismertséget szereztek. 

Ezen kívül az is látható, hogy a Polt Pétert, mint legfőbb ügyészt érintő kijelentéseik felkeltették a nézők érdeklődését, és sokan rákerestek Poltra. A nézők többsége vagy egyáltalán nem ismerte Polt Pétert, vagy szerette volna megtudni, hogy mi is a szerepe, mit kell tudni róla. 

A legtöbb keresést összességében Márki-Zay zsebelte be, de ez betudható annak is, hogy ő volt a legkevésbé ismert az öt jelölt közül. 

Egyértelmű győztest szerintem nem lehet hirdetni. Ami kijelenthető, hogy az egyetlen sarkos 'támadás', Fekete-Győr 'tóthcsabázása' Jakab Péter ellen célt ért, sikeresen dobta be a köztudatba az ügyet, mert sokan kerestek rá. A tanulság, hogy érdemes lehet olyan témákkal előjönni, ami valóban megkülönböztető erővel bír a jelöltek között. Azzal ugyanis nehéz a versenytársak fölé kerekedni, ha pontosan ugyanazt mondod, vagy kínálod, mint a többiek. Egy előválasztás során igenis fontos lehet kidomborítani a véleménykülönbségeket.