Geostratégiai fordulóponthoz érkeztünk

Amikor nagy dolgok történnek a világban, akkor a pillanatban benne élők sokszor túl közel vannak az eseményekhez, hogy értelmezni tudják annak a magnitúdóját és jelentőségét. Egyszerűen hiányzik a történelmi távlat ahhoz, hogy kellő perspektívából tudjuk értelmezni azt ami történik. 

Pedig ami most, 2022. február 24. után, Oroszország Ukrajna elleni agresszióját követően történik, az egy egyértelmű történelmi fordulópont. A legtöbb kommentár és elemzés a háborúra, meg Európa energia válságára koncentrál, de valójában ez mikro perspektíva. (Ezzel természetesen nem akarom elbagatellizálni a háború borzalmait. Jelen írásomban nem fogok elmerülni a háború szörnyűségeibe, az elmúlt hónapokban számtalan álmatlan éjszakát okozott a mérhetetlen szenvedés sokkoló látványa.)

Ehelyett én az események értelmezésére egy másik, nagyobb, makro perspektívát ajánlok. 

Azt hiszem kijelenthető, hogy a háború megindítása nem csupán a világ civil polgárait érte váratlanul, de a globális világ politikai, gazdasági és talán a legtöbb esetben még a katonai vezetését is. Szerintem nem voltam egyedül azzal, hogy még február 23-án sem hittem el, hogy az orosz támadásra sor kerülhet. A dolog annyira irracionálisnak tűnt, de jól láthatóan attól hogy valami értelmetlen, még bekövetkezhet sajnos. 

A háború előtt a világunk az első világháború előtti boldog békeidőkhöz hasonló békés globalizációs eufóriában élt. Persze voltak kisebb-nagyobb háborús konfliktusok, mint a délszláv háború, vagy Afganisztán és Irak megszállása, később a líbiai, szíriai és a jemeni polgárháborúk, ám ezek egyike sem fenyegette a nyugat magterületeit és a globális világrendet. Ettől persze ezek még kegyetlen és szörnyű háborúk voltak. Irak 2003-as amerikai lerohanása pedig éppolyan alaptalan és erkölcstelen volt, mint amit Putyin tesz. Csupán annyi különbséggel, hogy az amerikai hadsereg eredményesebb volt így nem rombolták földig Irakot az invázió során. Mondjuk a folytatásban ettől még óriási áldozatok voltak a megszállás során...

De a mi elemzésünk szempontjából most az a lényeges, hogy ezek a háborúk mind valami relatíve távoli térségben (Jugoszlávia nekünk a szomszédunkban volt persze), és a világ többi részének életére csekély hatást gyakoroltak. Az oroszok agressziója azonban más. No persze nem azért, mintha a harctéri eseményekből Amerikában, vagy Nyugat-Európában bármit is érzékelnének. Hanem azért, mert potenciálisan veszélyt jelent a nyugati világra. 

Ez pedig számos lényegi dologban újragondolásra készteti a nyugati, különösen az amerikai vezetőket. A hidegháború végét követően, de február 24. előtt mindenki úgy volt vele, hogy a világban vannak vezetők, akik a 'rosszfiú' szerepét játsszák, de mindannyian tudjuk hogy ez csupán játék, és a szabályokat azért mindenki be fogja tartani. (A szabály pedig az, hogy nem indítunk hódító háborút, és nem vetünk be atomfegyvert. Sajnos Irak lerohanásával Amerika saját maga szegte meg az első szabályt.)

Az orosz invázió ezt az illúziót törte össze. Mostantól nem lehetünk biztosak abban, hogy mindenki betartja a szabályokat. A békés és kiszámítható nemzetközi rendbe vetett hit hirtelen semmivé foszlott. Helyette felsejlett az emberi történelem során egyébként sokkal jellemzőbb modus operandi, amikor az erősebbek erőszakkal uralmuk alá hajtják a gyengébbeket. 

Az eseményeknek pedig két üzenete van:

  1. ha atomfegyvered van, senki nem emel kezet rád
  2. nem célszerű a saját pénzünkön felnevelni az ellenségeinket

Az első üzenet inkább a lator államoknak szól, elsősorban Iránnak, de más országok is eljuthatnak ugyanerre a következtetésre. Lássuk világosan: ha Oroszországnak nem lennének nukleáris fegyverei, akkor már régen NATO gépek bombáznák az Ukrajnában harcoló orosz szárazföldi csapatokat, ahogyan az történt Boszniában vagy Líbiában is. Bármit is egyezkedtek eddig a nyugatiak Iránnal, most már vélhetően semmi nem fogja megállítani őket abban, hogy atomfegyverhez jussanak. Elég világos a történelmi példa, hogy Szaddám Irakját lerohanták, de Oroszországhoz egy ujjal sem nyúl Amerika. Az iráni vezetés végérvényesen megértette, hogy az Amerikával szembeni életbiztosításuk csak és kizárólag a nukleáris fegyver. Ez pedig dominót indíthat el, hiszen ha Irán atomfegyverhez jut, akkor arra Szaúd-Arábia és Törökország is reagálni fog. De Kína szomszédságában Japán is elgondolkodhat ezen.

A másik üzenet pedig már az említett Kínához vezet. Ahogy arról másfél éve már írtam, Amerika és Kína viszonyában már kitört a második hidegháború. A szomorú tény azonban az, hogy Kína felemelkedését a Nyugat finanszírozta. Mi, nyugati vásárlók pénzeljük a kínai fenyegetést amikor minden termelést Kínába telepítve onnan vásárolunk. Az elmúlt néhány évtizedben a nemzetközi befektetések és termelés-kiszervezések során sem az állami vezetők, sem a gazdasági élet vezetői nem vették figyelembe a geostratégiai szempontokat. Vígan üzleteltünk antidemokratikus rezsimekkel, öntöttük a pénzt a nyugati értékrendet elutasító, velünk nyíltan vagy burkoltan ellenséges országokba. Nézzünk szembe a ténnyel, hogy az hogy ma Kína a világ második legnagyobb gazdasága, azt magunknak köszönhetjük. Persze nyilván nem lehet csak és kizárólag demokráciákkal kereskedni, hiszen ha végignézünk például az olajtermelő országokon, akkor Norvégia kivételével alig találunk nem autoriter országot. Nem csupán Putyin Oroszországa autoriter, hanem Szaúd-Arábia (a Hasogdzsi gyilkosságra még emlékszünk?), Azerbajdzsán, vagy Venezuela is. Van tehát, amikor nincs választásunk. De ami Kínában történt, arra nincs mentségünk, ott nem volt ilyen kényszerünk. Termelést más országokba is telepíthetett volna a nyugat, de mégis mindenféle racionális diverzifikációt mellőzve Kína lett a nyugat ipari termelésének kvázi monopóliuma. Most pedig ott állunk, ahogy arra a járvány remekül rámutatott, hogy még közönséges papír maszkokat sem tudunk magunknak előállítani nélkülük. El lehet képzelni, hogy vajon milyen következménye lenne, ha katonai konfliktusba kerülne a Nyugat Kínával? Hogy segítsek elképzelni, megmutatom az EU és az USA import partnereinek 2021-es megoszlását:

EU:

USA:

Kínát akkorára hízlaltuk, hogy képtelenség lenne gazdaságilag elszigetelni. Persze nekik is fájna ha elveszítenék az európai és amerikai exportjukat, de sajnos mi is összeomlanánk nélkülük. Az orosz import hiányát túl lehet élni, a kínai import hiányát nem. Anélkül megáll az élet. 

Na ennek felismerése az igazi geostratégiai fordulat a nyugati világban, különösen Amerikában, de kisebb részben talán az EU-ban is. A nemzetközi befektetések és termelés-kiszervezések terén jelentősen felértékelődik a geostratégia és a nemzetbiztonsági szempont. A Kínába történő nyugati tőkeáramlás megáll és visszájára fordul, megkezdődik a nyugati tőke és termelési kapacitások kivonása onnan. Megjelenik annak a szempontja, hogy ne legyünk olyan országokra rászorulva, akik potenciális ellenségeink lehetnek.

Ennek az átalakulásnak a legnagyobb haszonélvezője várhatóan India lesz. India a világ legnépesebb demokráciája, és kellően decentralizált is ahhoz, hogy ne történhessen benne autoriter fordulat. Emellett óriási munkaerő tartalékkal rendelkezik. 

A hidegháború utáni békés globalizáció korszakának vége van. A világkereskedelemben a korábban egyeduralkodó komparatív előnyök kizárólagos szempontja mellett megjelenik a stratégiai önvédelem és az ellátás-biztonság szempontja. Megkezdődik a nemzetközi tőke átrendeződése a potenciális fenyegetést jelentő országokból a nyugattal baráti viszonyt ápoló országok irányába. De legalább olyan országok felé, akik ha ellenségesek is, de nem jelentenek méretükből fakadóan kockázatot a nyugat számára.

Kína és a Nyugat elszakadása megkezdődik és felgyorsul, cserébe India és a Nyugat között stratégiai szövetség születik.