A hétköznapokban az embert rendkívül sok impulzus éri. Pörögnek a közösségi média hírfolyamok, és a különféle híroldalak is ontják magukból a 'tartalmat'. Az érdeklődő publikum meg csak győzze követni és olvasni. Régen az ember megvett egy újságot, aminek volt kezdete és vége. Ma végeláthatatlan a hírfolyam. Ez viszont azzal a veszéllyel is jár, hogy a sok 'információ' olyan mennyiségben és intenzitással zúdul ránk, hogy csak kapkodjuk a fejünket. A fontos történésekre legfeljebb úgy reagálunk, hogy nyomunk egy lájkot, vagy átszínezzük a profilképünket. Valós reakciót nem, vagy alig vált ki bármi, még akkor is, ha a közösség közben azt hiszi, hogy komolyan tesz valamit. Pótcselekvésekkel van tele az életünk, mint például a műanyag-mentes július. Edukációs szempontból és a figyelem felkeltése tekintetében persze értékelendő, de a probléma tényleges megoldása szempontjából totálisan irreleváns. 

Az újrahasznosítás jelenlegi rendszere is csupán egyetlen fokkal van közelebb a tényleges megoldáshoz. Az átlagos vásárlót az üzletben - már ha egyáltalán foglalkoztatja a mindent elborító műanyag problémája - kellemesen megnyugtatja, hogy a termék csomagolásán megpillantja a körbeforgó nyilacskákat, jelezve, hogy újrahasznosítható műanyagot vásárol. Így elégedetten sóhajthat fel, hogy ő aztán nem károsítja a bolygót. Pedig a valóság elég messze áll ettől. Ráadásul nem is csupán azért, mert az emberek nem használnák a szelektív kukákat, bár nyilván ez is probléma. Elvégre az a hulladék, ami a szeméttelepen végzi (jobb esetben, rosszabb esetben az erdőkben, folyókban, tengerekben...), az a legnagyobb jóindulattal sem kerül újrahasznosításra. 

A valóság az, hogy az évente előállított műanyag mennyiségnek mindössze a 9%-a kerül újrahasznosításra. Ennek három fő oka van:

• a műanyag hulladék egy része nem is kerül szelektív gyűjtőbe
• az előállított műanyag egy része technológiailag nem újrahasznosítható
• az újrahasznosítással előállított alapanyag túl drága, nem versenyképes a nyersolajból előállított originál alapanyaggal

Az első problémával most nem foglalkozom. A második problémáról tudni kell, hogy a műanyagokat a kis körbeforgó nyilacskákkal jelzett logóval 7 kategóriába sorolják az összetételük alapján:

1. Polietilén tereftalát - közismertebb nevén PET, a műnyag palackok alapanyaga
2. Nagy sűrűségű polietilén - joghurtos dobozok, sampon és mosószeres flakonok
3. Polivinil-klorid, azaz PVC - műanyag csövek alapanyaga
4. Alacsony sűrűségű polietilén - zacskók anyaga, 'zsugorfólia'
5. Polipropilén - élelmiszerek csomagolása
6. Polisztirén - egyszer használatos poharak, evőeszközök, élelmiszer csomagolás
7. Egyéb

A helyzet az, hogy ebből a 7 kategóriából jellemzően csak az első két kategória hasznosítható jól, valamint még a harmadik kategória újrahasznosításával foglalkoznak, ám a 4-től felfelé található kategóriák újrahasznosítása jellemzően nem történik. Azaz hiába dobja a vásárló az egyébként körbeforgó nyilacskával jelzett szalámis csomagolást a szelektív kukába, az nem kerül újrahasznosításra, hanem jó eséllyel végül ugyanúgy a szeméttelepen, vagy a szemétégetőben végzi. 

A legfontosabb probléma azonban úgy vélem a harmadik: az újrahasznosítással nyert második generációs alapanyag egyszerűen túl drága és emiatt versenyképtelen az első generációs, kőolajból előállított alapanyaggal. 

Hiszen az egy dolog, hogy létezik technológiai megoldás a műanyag újrafeldolgozására, az is egy dolog, hogy meg van szervezve a szelektív gyűjtése ezeknek az anyagoknak. De hiába gyűjtjük össze és dolgozzuk fel, ha a műanyagtermékeket gyártó vállalatok nem veszik meg a feldolgozó üzemektől, hanem helyette újonnan kitermelt kőolajból származó alapanyagot vásárolnak.

Miért is vennék, ha olcsóbb az újonnan kitermelt nyersanyag? Melyik cég lenne a saját profitabilitásának az ellensége, ha szabadon dönthet?

Ez itt a lényeg: várhatunk arra, hogy az újrahasznosítás versenyképessé váljon piaci alapon az originál nyersanyaggal, de lehet, hogy ez soha nem következik be. Ráadásul ha az iparág nem kecsegtet nyereséggel, akkor nem fog senki tőkét befektetni, hogy kifejlessze a jobb és hatékonyabb technológiát. A 22-es csapdája. 

Ha azt akarjuk, hogy az újrahasznosítás működjön és valós megoldást jelentsen a műanyagszemét cunamira, akkor elsősorban nem a szelektív gyűjtés oldalán kell aktivistáskodnunk, hanem meg kell teremtenünk a keresletet az újrafeldolgozott műanyag alapanyag iránt. Ha nem működik piaci alapon, akkor be kell avatkozni szabályozással. 

Kötelezni kell a műanyag termékeket előállító vállalatokat, hogy a termelésükhöz meghatározott minimum mértékben újrahasznosított alapanyagot használjanak. Hasonlóan ahhoz, ahogy az üzemanyag forgalmazóknak kötelező minimum mennyiségű bioetanolt keverniük a benzinhez, vagy biodízelt a gázolajhoz. Ez a minimum újrahasznosított műanyag részarány indulhatna egy relatíve alacsony mértékről, de előre le lehetne fektetve, hogy évről-évre növekvő részarányt kell képviselnie előre tekintve akár 1-2 évtizedet is. Például első évben mindössze minimum pár százalék lenne az elvárás, ami évente növekedne 2%-kal, így 2040-re akár a termelési volumen felét is elérhetné a kötelező újrafelhasználás. Egy ilyen előretekintő terv minden piaci résztvevőnek biztosítana némi kiszámíthatóságot. A műanyag gyártóknak nem kellene egyik pillanatról a másikra átállniuk nagy mértékben az újrahasznosított alapanyagra, így nem is drágulna meg hirtelen a termelésükhöz felhasznált alapanyag. Egy hirtelen nagymértékű kereslet növekedéssel az újrafeldolgozó kapacitások sem lennének képesek megbirkózni. Azonban egy ilyen szabályozás - például EU szinten - jól kalkulálható piacot, és folyamatosan növekvő keresletet jelentene az újrahasznosított műanyagok iránt, ami már érdekessé tenné az iparágat a piaci befektetők számára is. Egy ilyen garantált piacra (az újrahasznosított műanyag alapanyag termelés) már érdemes lenne belépni és ez megadná a szükséges lökést és finanszírozást is a hatékonyabb technológia kutatásához is. 

Ez csökkentené az újonnan kitermelt nyersanyag iránti keresletet - hiszen szükségtelenné válna az újrahasznosított alapanyaggal kiváltott része - és ezzel párhuzamosan a 'nettó hulladéktermelés' (az újonnan gyártott mínusz az újrafelhasznált) is jelentősen csökkenne. Ezen kívül felértékelődne a műanyag hulladék, hiszen ha a gyártóknak a kötelező szabályozás miatt mindenképpen szükségük van rá, kerül amibe kerül, akkor akár a természetből is megkezdődhet a műanyag begyűjtése, mint értékkel bíró alapanyag.

Ezzel párhuzamosan meg kellene változtatni a végtermékekre kerülő logókat is. Nem azt kell jelölni, hogy valami elméletileg újrahasznosítható-e (hiszen ma mindössze ezt jelöli a mutatós körbeforgó nyilacska, ami 100%-ban nyersolajból készülő termékre van nyomva...), hanem azt, hogy az adott termék előállításához ténylegesen hány százalékban használtak fel újrahasznosított alapanyagot. Így a vásárló valóban azt láthatná, hogy a termék gyártója mennyire elkötelezett az újrahasznosítás mellett. A mostani ábra rendszer nem több szimpla szemfényvesztésnél.

Természetesen lenne ára ennek a rendszernek. Az ilyen formában előállított műanyag termékek ára megdrágulna, amit végső soron a fogyasztók fizetnének meg. Drágább lenne az ásványvíz, drágább a szalámi, drágább a vaj, és így tovább. Minden drágább lenne, ami műanyagot tartalmaz, márpedig manapság mindenhez használunk műanyagot. De vajon nem így kell ennek lennie? Ma ugyan lehet, hogy olcsóbb a műanyag, de cserébe el is árasztja, tönkre is teszi a környezetünket. Nincs ingyen ebéd, hiszen megfizetjük ma is ezt az árat szennyezett folyókkal, tengerekkel erdőkkel. Ez a drágulás az ára annak, hogy tisztább környezetet kapjunk és fenntarthatóbb jövőt teremtsünk.

A héten új információval állt elő a WHO, bejelentve, hogy világszerte a becslésük szerint már 760 millió fő fertőződhetett meg a koronavírussal, ami a világ népességének 10%-át jelenti. 

Miért fontos ez?

A hivatalos statisztikákban jelenleg az alábbi adatok szerepelnek 2020. október 7-én:

• azonosított fertőzöttek száma: 36.097.083 
• igazoltan koronavírusban elhunytak száma: 1.055.639

Ehhez képest kell értelmeznünk a WHO bejelentését, ami azt jelenti, hogy a tényleges fertőzöttek száma 21-szeresen múlja felül a felderített esetszámokat. Másként megfogalmazva a tényleges fertőzötteknek mindössze a 4,8%-át sikerült detektálni. 

Fontos hangsúlyozni, hogy minden intézkedés, amit a koronavírussal összefüggésben hozott eddig a világ, az a felderített eseteket tartalmazó statisztikákon, és az ezekből levont következtetéseken alapult. 

Feltételezhetjük, hogy a fel nem derített esetek túlnyomó többsége (vagy inkább mindegyike) nem a súlyos esetek közül került ki, hiszen ha valaki életveszélyes állapotba kerül (tüdőgyulladást kap, és/vagy fullad), az mindenképpen kórházba fog kerülni, és ezáltal bekerül a statisztikákba. Ellentétben azokkal a milliókkal, akiknek rendkívül enyhe tüneteik vannak, vagy akár teljesen tünetmentesek. Ez viszont azt jelenti, hogy a statisztikák sokkal súlyosabbnak fogják mutatni a fertőzést, mint ami a valóság, azon egyszerű oknál fogva, hogy a súlyos esetek masszívan felülreprezentáltak a 'mintában' (azaz a diagnosztizált esetek között).

Emlékezhetünk még a szintén a WHO által tett kijelentésre, miszerint a koronavírus mortalitása 3,4%. A hivatalos adatok szerint (a fenti számokkal kalkulálva) az összes fertőzött 2,92%-a hunyt el, a lezárult esetekre vetítve pedig 3,74% a ráta.

Azonban, ha az elhunytak számát nem az azonosított 36 millió fővel vetjük össze, hanem a WHO által közölt 760 milliós sokasággal, az azt jelentené, hogy az 1 millió elhunyt az összes fertőzöttnek mindössze a 0,14%-át teszi ki.

Persze ez nem venné figyelembe, hogy még nem zárult le minden eset (azaz hogy az elhunytak száma még növekedni fog változatlan fertőzött szám mellett), ezért használjuk fel a még aktív és a már lezárult esetszámok arányát az ismert statisztikából. A statisztikában a 36 millió összes fertőzött közül 28 millió már lezárult, azaz vagy meggyógyult, vagy elhalálozott a páciens. Ez azt jelenti, hogy az összes fertőzött 78%-a esetében már van kimenetele a fertőzésnek. Ha azt feltételezzük, hogy a WHO által becsült 760 millió fertőzött közül is 78% már lezárult, akkor van elvileg 593 millió személy, akinél már lezajlott a fertőzés. Erre vetítve 0,18%-os mortalitás adódik.

De még ha feltételezzük, hogy aluldetektált a koronavírusban elhunytak száma, és nagyvonalúan a dupláját feltételezzük, akkor is csupán 0,36%-os mortalitási rátát kapunk. Ez a tizede a WHO korábbi becslésének.

És itt jutunk el a lényegi kérdésig, miszerint nagyon nem mindegy, hogy a cselekedeteinket az erősen hiányos és ennélfogva totálisan téves adatokra építjük, amelyek egy meglehetősen veszélyes vírus képét rajzolják elénk 3-4%, vagy Olaszország adatait tekintve akár 11%-os halálozással, vagy pedig az azonosított adatainktól eltérő valóságot vesszük figyelembe, ahol a vírus halálozása mindössze 0,15-0,3%.

Azt hiszem nem kell hangsúlyoznom, hogy mennyire eltérő reakciót és intézkedést igényel két ennyire eltérő szituáció. Elég ha arra gondolunk, hogy a közönséges szezonális influenza mortalitása 0,1% körül van, évről-évre bekövetkezik, meg is halnak benne évente 250-500 ezren, és mégsincs körülötte semmilyen cirkusz, nem állítjuk le a világot, vagy hasonló. 

Nem vitás, hogy a koronavírusnak nagyobb a mortalitása, mint a közönséges influenzának. Ám a különbség mértéke messze nem akkora, mint azt korábban állították, vagy mint ami az azonosított esetszámok alapján kalkulálható. Ez pedig felveti azt a kérdést, hogy egy ilyen fertőzés összességében indokolja-e mindazt az intézkedéshalmazt, és azt a szigorúságot amit világszerte megtapasztalhattunk, vagy sem.

Kivételesen eltérek most a koronavírus témától, elvégre nem azért hoztam létre ezt a blogot, hogy kizárólag a járványról írjak, hanem minden olyan témáról, amit fontosnak és lényegesnek tartok. (Bár kétségtelen, hogy az elmúlt néhány hónapban a vírus ellopta a show-t sok más fontos téma elől.)

A mostani téma apropóját a közelgő amerikai elnökválasztás adja. Bár igazából nincs konkrét aktualitás, de mégis olyan ügy ez, ami ott lapul a sarokban és egyre jobban meghatározza a világpolitikát. Ez pedig nem más, mint a kínai-amerikai szembenállás, a második hidegháború. 

Donald Trump elnökségét sokat lehet kritizálni, de azt el kell ismerni, hogy ő volt az első amerikai elnök, aki felemelte a szavát az Egyesült Államok folyamatos és fokozódó kínai kitettségének. Éppen az előbb említett különös aktualitás hiánya miatt fordulhatott elő, hogy észrevétlenül, szépen lassan, de biztosan nőtt az Egyesült Államok Kínával szembeni kereskedelmi deficitje az 1985-ös nulla közeléből majdnem évi 419 milliárd dollárra 2018-ra. Ez nagyságrendileg az amerikai GDP 2,1%-a.

Az Egyesült Államoknak van egy krónikus kereskedelmi deficitje a világ összes többi szereplőjével, ennek összege 2018-ban 872 milliárd dollár volt, azaz a teljes világgal szemben fennálló deficit majdnem feléért, 48%-áért egyedül Kína, a Kínával szembeni kereskedelmi hiány volt a felelős. 

Ez a helyzet vezetett oda, hogy 2019-re Kína birtokolta Japán után a második legnagyobb összegű amerikai államadósságot. Az Egyesült Államok teljes, 22 ezer milliárd dolláros adósságából 6800 milliárd dollárt birtokolnak külföldi állami szereplők. Ennek a listának az élén áll 2019 júliusában Japán 1131 milliárd dollárral, és rögtön őket követi Kína 1110 milliárd dollárral. Kína kezében van így az amerikai államadósság közel 4%-a, és a külföldiek kezében lévő mennyiség több, mint 16%-a. 

Sokat lehet hallani, hogy Kína milyen bámulatos fejlődésen ment keresztül az elmúlt évtizedekben, és mennyire megerősödött a gazdasági ereje. Valóban, 2019-ben a kínai gazdaság az USA mögött a második legnagyobb gazdaság, több, mint 14 ezer milliárd dollárral, messze maga mögött hagyva a harmadik helyen álló Japánt, amelynek gazdasága csupán 5200 milliárd dollár. Ezzel Kína gazdasága eléri az Egyesült Államok gazdaságának 66%-át. A fejlődés érzékeltetésére tegyük ide, hogy 1985-ben a kínai gazdaság mindössze a kilencedik legnagyobb volt, mindössze 312 milliárd dollárral, ami az akkori amerikai gazdaság méretének alig haladta meg a 7%-át. A felét sem érte el Nyugat-Németországnak, Japán majdnem ötször akkora volt, és még Olaszország gazdasága is 50%-kal volt nagyobb nála. 

Igen, valóban lenyűgöző a fejlődés, ez mind igaz, de hozzá kell tenni, hogy ezt a bámulatos fejlődést a Nyugat finanszírozta. Az amerikai és nyugat európai fogyasztók, akik megrészegülve habzsolták és habzsolják az olcsón előállított kínai termékeket. Ruhákat, fogyasztási cikkeket, műszaki cikkeket, gépeket. Mindent. A 19. században Angliára mondták, hogy a 'világ műhelye'. Ma nem kérdés, hogy Kínát illeti ez a cím. Ami nem 'Made in China' az szinte nem is létezik.

A kérdés, hogy vajon jó-e az nekünk, ha a mi pénzünkön tenyésztjük ki a világ belátható időn belül leghatalmasabbá váló gazdaságát egy olyan országban, ami finoman szólva sem tartja magát a demokrácia és az emberi jogok általános elveihez? Ha egy olyan ország lesz a leghatalmasabb gazdaság, ahol 1 millió ujgurt tartanak koncentrációs táborokban csak azért, mert más a vallásuk?

Az első hidegháborút a Nyugat azért tudta megnyerni, mert a Szovjetunió elveszítette a gazdasági háborút. Nem a tankok, nem a bombázók, és még csak nem is az atomrakéták miatt maradt alul a kommunista tömb, hanem azért, mert gazdaságilag csődbe mentek. Mert nem volt vécépapír a boltokban. 

Vajon akkor is összeomlott volna a Szovjetunió, ha amerikai vásárlók dollár milliárdjai áramlottak volna hozzájuk minden évben? Ha békésen kereskedett volna velük a szabad világ, és öntötte volna beléjük számolatlanul a pénzt?

Vagy mi lett volna, ha az amerikaik azon kapták volna magukat, hogy szinte minden ami a boltjaik polcain van, az mind az ellenséges Szovjetunióból származik? Hogy a legnagyobb vetélytársuktól érkezik szinte minden. 

Észre kell venni, hogy a szabad világra nem a gazdaságilag törpe, 80 milliós népességű Irán, vagy a jelentéktelen Észak-Korea jelenti a legnagyobb geostratégiai fenyegetést. Hanem a világ legnagyobb népességű országa, ami nem mellesleg kőkemény diktatúraként működik. És amely öles léptekkel fejleszti a haderejét és amely 1,4 milliárd lakosú belső piacra, és ezáltal óriási erőforrás halmazra támaszkodhat. 

És ezt a fenyegetést mi, a szabad világ jómódú polgárai hoztuk létre, tartjuk el és tartjuk fenn azáltal, hogy úgy kereskedünk velük, mintha egy lenne a demokratikus szabálykövető államok közül. 

Nem az.

A szabad világnak le kellene csatlakoznia Kínáról, mint ahogyan a Szovjetuniót is gazdasági karanténba helyezte. Valószínűleg ezzel már így is elkéstünk, (mert elaludtunk naivan), mert a hatalmas belső piacára támaszkodva már elboldogulna a külvilág nélkül is, de mindenképpen nehezebb dolga lenne a nyugati dollár milliárdok nélkül. 

Bár 2020-at eddig elkomolytalankodtuk a koronavírussal, de az életünket valójában az elkövetkező évtizedekben sokkal inkább a nyugati-kínai vetélkedés fogja meghatározni. Nyakunkon a második hidegháború. És jajj nekünk, ha Kína kerekedik felül. Ezt a szörnyet mi teremtettük, ezen már nem tudunk változtatni, de azt még eldönthetjük, hogy meddig akarjuk még etetni és a keblünkön melengetni.

Már régóta meg akartam írni ezt a posztot, csak valami mindig közbejött. Egy ma olvasott index cikk azonban megadta a szükséges utolsó lökést. Ebben a mai index cikkben szülők csodálkoznak rá jogosan, hogy miként lehetséges, hogy a gyermekük karanténba kerül a lakásukban, mindeközben nekik szabad kijárásuk van onnan. 

"Azt nem értem, hogy ha a fiam – aki egy háztartásban lakik velünk – nem mozdulhat ki 10 napig otthonról, a feleségem és én hogyan mozoghatunk szabadon? Köztudott, hogy a fiatalok tünetek nélkül, észrevétlenül hordozhatják, mi több, tovább is adhatják a fertőzést. A vírus útja követhetetlen lesz egy idő után, és nem lehet majd teljességgel feltérképezni a kontaktokat az iskolákban sem."

Megmosolyogtató a naivitás, ahogyan aggódik a levélíró, hogy lehetetlenné válik 'egy idő után' feltérképezni a kontaktokat. A valóság az, hogy a vírus útja soha egyetlen percig sem volt követhető, nem volt olyan pillanat, amikor kontroll alatt tudtuk volna tartani.

Első lépésben tegyük tisztába, hogy mi is az a kontakt-kutatás és hogy mi a célja és értelme. Egy fertőző járvány elleni védekezés esetén létezik olyan lehetőség, hogy amennyiben be tudjuk azonosítani az összes fertőzöttet, és fel tudjuk deríteni az összes olyan személyt, akikkel ők kapcsolatba kerülhettek a megfertőződésüket követően, akkor elvileg van rá lehetőségünk, hogy ezeket a fertőzötteket egytől-egyig izolálva megszakítsuk a fertőzési láncokat, és elfojtsuk a járványt. Ezt a módszert alkalmazták Afrikában az ebola járvány idején, és ezt alkalmazzák egy HIV fertőzött detektálásakor is. 

Azonban bármilyen jól hangzik ez a módszer, sajnos megvannak a maga korlátai. Ahhoz ugyanis, hogy eredményesen alkalmazható legyen ez a módszer, van néhány előfeltétel:

• az első, hogy a fertőzés terjedése lassú, vagy közepesen gyors legyen
• a fertőzött továbbfertőzési szempontból releváns kontaktjai kevesen legyenek
• végül, de nem utolsósorban - ami lényegében szorosan összefügg az előzőekkel - hogy legyen elégséges kapacitás (emberi és tesztelési) a kontaktok felderítésére és szűrésére

Mi a helyzet a mi esetünkben? Az új típusú koronavírus meglehetősen könnyen terjed, lévén, hogy egy egyszerű légúti fertőzésről van szó, és nem szükséges hozzá sem szexuális aktus, mint a HIV, de még csak vérrel, vagy más testnedvekkel sem kell kapcsolatba kerülni, mint az ebola esetében. Ez pedig már meg is magyarázza, hogy miért olyan nehéz (valójában totálisan esélytelen) az eredményes kontakt-kutatás. Amíg legtöbbünk jó eséllyel fel tudja sorolni, hogy kikkel bújt ágyba az elmúlt néhány hétben (védekezés nélkül!), és az is többé-kevésbé azonosítható, hogy egy súlyos ebola beteg testnedveivel ki kerülhetett kapcsolatba (különösen egy kis létszámú afrikai faluban), addig azt teljesen esélytelen azonosítani, hogy hány személlyel (és főként kikkel) kerülhettünk légúti fertőzésre alkalmas kapcsolatba egy nagyvárosban.

Adott tehát egy helyzet, ahol önmagában a lehetetlennel határos meghatározni egyáltalán egy fertőzött lehetséges kontaktjait. Majd ezt tetézi, hogy mivel könnyedén terjed és egy személy épp az előzőek miatt potenciálisan szinte korlátlan személynek képes továbbadni a fertőzést, ezért a világ összes kontakt kutatója is kevés lenne hozzá, hogy felderíthessük az összes fertőzési láncot. Főként, hogy a fertőzési láncok nem lineárisan, hanem exponenciálisan ágaznak szerte. (Azaz ha azonosítunk a kontakt kutatás során egy fertőzöttet, akkor az ő kontaktjainak is meg kell(ene) kezdeni a kutatását, és így tovább minden találat esetén.) Könnyen belátható, hogy ez teljességgel reménytelen és lehetetlen. 

Innentől pedig valójában minden olyan állítás, vagy diskurzus, ami a kontakt kutatásról, mint a koronavírus járvány elleni lehetséges védekezési mechanizmusról szól, valójában nem más, mint utópia, vagy a közvélemény megnyugtatását szolgáló szemfényvesztés. 

Ez pedig összefügg a napjaink kollektív pettingjével, a 'még több tesztelés' követelésével. Mert jó lenne meghatározni, hogy mi is a célunk a még több teszttel? A tesztelés akkor lehet hasznos fegyverünk, ha az a fertőzési láncok megszakítását segíti azáltal, hogy segít azonosítani a fertőzötteket, akiket így el tudunk különíteni. De ez csak akkor jelent érdemi segítséget, ha van esélyünk feltárni a fertőzöttek mindegyikét,de legalábbis többségét. Erre azonban esélyünk sincsen, részben azért, mert nincs elégséges kapacitás a kontakt kutatásra, részben pedig azért, mert kontakt kutatás nélkül lehetetlen vaktában azonosítani a fertőzötteket, lévén, hogy a fertőzöttek több, mint fele teljességgel tünetmentes. (Azaz ha nem tesztelik valami más okból, akkor soha nem tudja meg,hogy egyébként már túl is van a fertőzésen.)

A még több tesztelést tehát lehet követelni, csak éppen értelmetlen, és megváltást várni tőle hiábavaló és felesleges. Egy dologra jó leginkább, hogy minél több fertőzöttet detektálunk, annál inkább tisztában leszünk vele, hogy mennyire tévesen ítéltük meg tavasszal a vírus mortalitását. 

Nyilván jó volna hinni, hogy van a kezünkben valamilyen aktív védekezési módszer (a passzív a 'maraggyyotthon') a fertőzési láncok megszakítására, és a járvány elfojtására, vagy kontrollálására, de a tesztelés, kontakt-kutatás sajnos nem az. Nem alkalmas rá.

Utóirat: a poszt elején a levélíró kérdése, hogy miként mozoghat szabadon a karanténba zárt személlyel egy fedél alatt élő lakótárs, jól mutatja a járványügyi intézkedések logikátlanságát és látszat mivoltát. De megjegyzem, ez nem új, már tavasszal is ez volt a protokoll. Nevettünk is rajta...

Itt van az ősz, itt van újra. Zajlik megint (vagyis inkább még mindig) a hiszterizálás a koronavírus kapcsán. Talán érdemes áttekinteni, hogy az elmúlt pár hónap milyen újabb tapasztalatokkal gazdagított bennünket. 

Szakértők tavaszi állítása 1.

"A koronavírusnak nincsen szezonalitása, ellentétben az influenzával. Nyáron is számítani kell rá."

Nos, ha vetünk néhány pillantást az európai országok halálozási grafikonjaira, akkor elég egyértelmű, hogy nyáron nem volt járvány. 

Olaszország:

A halálozások május végére lecsengtek, június végére pedig gyakorlatilag megszűntek. Egy-egy eset maradt mindössze, ami messze nem 'járványos' mennyiség.

Franciaország:

Ugyanaz a mintázat, sőt, itt már június közepére minimálisra esett a halálozás.

Spanyolország:

Ugyanaz itt is. Június közepét követően gyakorlatilag megszűnt a halálozás.

A fentiek alapján nekem nem tűnik úgy, mintha ne lenne szezonalitása. A nyári hónapokban gyakorlatilag megszűnt a koronavírus miatti halálozás az európai országokban. 

De vessük alá a hipotézisünket egy ellenőrzésnek: nézzük meg, hogy mi történik a déli félteke országaiban, ahol épp most ért véget a tél (a légúti fertőzések csúcsszezonja). Ha igaz, hogy van szezonalitása a vírusnak, akkor ezekben az országokban a halálozási grafikonoknak az európai országokkal szemben most kellene csúcsra járniuk. Vajon tényleg ez történik?

Dél-Afrika

Itt épp akkor kezd felfutni a halálozás, amikor Európában már elkezd lecsengeni. És csúcsra jár, amikor Európában gyakorlatilag megszűnik. Érdekes véletlen.

Argentína

Argentínában szintén most ért véget a tél. Furcsa módon ugyanazt a mintázatot látjuk, mint egy kontinenssel arrébb Dél-Afrikában. 

Tavaszi szakértői állítás 2.

"A koronavírus fertőzöttek 80%-a enyhe, de az esetek 20%-ában súlyos betegség."

Nos a valóság ezzel szemben az, hogy a jelenlegi felderítettség mellett is már csupán az aktív esetek kevesebb, mint 1%-a számít súlyos, vagy kritikus állapotúnak. És továbbra is igaz, hogy biztosan nem találunk meg minden tünetmentes, vagy enyhe tüneteket produkáló fertőzöttet. Azaz a tényleges aránya a súlyos állapotúaknak még ennél is alacsonyabb.

Több, mint 7 millió aktív fertőzött közül kevesebb, alig több, mint 60 ezer számít súlyosnak, vagy kritikusnak. Ez 0,86%. Nagyságrendekkel kevesebb, mint 20%.

Szakértői állítás 3.

"A vírus veszített a veszélyességéből."

Legfeljebb a statisztikákban. Könnyen belátható, hogy amennyiben csak a töredékét detektáljuk a tényleges fertőzötteknek, akkor erősen felül fogjuk becsülni a mortalitást. Érthető okokból a súlyos esetek egyértelműen bekerülnek az egészségügyi rendszerbe és ezáltal a statisztikákba. Lehet, hogy a halottak száma sem teljesen pontos, de még mindig sokkal pontosabb, mint az azonosított fertőzöttek száma. Ez logikusan eredményez a statisztikákban magasabb mortalitást. (halottak száma / fertőzöttek száma)

Jelenleg az az állítás, hogy a tavasszal ellentétben alacsonyabb a fertőzöttek átlagéletkora (tavasszal 67 év, jelenleg 26 év). Ez azonban nem igaz, de minimum nem bizonyítható. Mint azt látjuk a jelenlegi felderített esetekből, a többségük tünetmentes, vagy csupán enyhe tüneteket produkál, hiszen sem a halálozás, sem a kórházi ápolásra szoruló betegek száma nem ugrott meg olyan mértékben. 

Valóban azt gondoljuk, hogy tavasszal nem fordultak elő ugyanilyen enyhe, vagy tünetmentes fertőzések a fiatalok körében? Tételezzük fel egy pillanatra, hogy mégis előfordultak. Vajon mekkora valószínűséggel kerültek bele a statisztikába? Mekkora valószínűséggel derítettük fel őket? Amikor az egészségügy azt sem tudta, hogy hol áll a feje.

Vagy tényleg azt gondoljuk, hogy most a 'neveletlen fiatalok' terjesztik egymás között a vírust, de tavasszal meg nem terjedt közöttük? Hogy tavasszal csak a nyugdíjasok bandáztak, és csak nyugdíjas klubokban terjedt? 

A valóság vélhetően az, hogy tavasszal sem 67 év volt a tényleges fertőzöttek átlagéletkora, csupán a FELDERÍTETT fertőzöttek átlagéletkora volt 67. Ennek logikus magyarázata, hogy idős korban a fertőzés súlyosabb lefolyású, nagyobb arányban kerülnek súlyos állapotba az idős betegek. Így ők bekerültek az egészségügy látókörébe, míg a fiatalok nem, vagy sokkal kisebb arányban. 

Ez azt jelentené, hogy rengeteg fertőzött maradt detektálatlan. Ezt támasztja alá a májusban végzett országos tesztelés eredménye is, amelyben a társadalom 0,6-0,7%-os átfertőződöttségét mutatták ki. Számomra érthetetlen okból a média ebből azt emelte ki, hogy mindössze 3 aktív fertőzöttet találtak, és hogy lám milyen alacsony az átfertőződöttség, messze vagyunk tehát a nyájimmunitástól. (Noha ezt senki nem várhatta alig pár száz halott után.) 

Miközben elsikkadt az a tény, hogy egy közel 10 milliós népesség mellett az a 0,6-0,7% számszerűen 60-70 ezer személyt jelent. Eközben májusban a 6000-et sem érte el az azonosított fertőzöttek száma. Volt tehát 50-60 ezer olyan személy, aki úgy esett át a fertőzésen, hogy be sem került az egészségügy látókörébe. Nyilván nem lehetett súlyos az állapotuk, nem valószínű, hogy otthon kötötték magukat lélegeztetőgépre.

Kíváncsi lennék, hogy a kórházi ápolásra szorulók átlagéletkorát tekintve is van-e eltérés tavaszhoz képest. Erről sajnos nem találtam adatokat, pedig tanulságos lenne.

A valóság tehát az, hogy tavasszal rengetegen voltak (világszerte milliók), akik átestek a fertőzésen, de nem is tudtak róla. 

Ez pedig elvezet az utolsó állításhoz: a mortalitáshoz. Tavasszal 3-4%-ról szóltak a szakértői állítások. 

Ezzel szemben az igazán sokat tesztelő országokban meglepően alacsony a mortalitás már az azonosított esetekre vetítve is. 

A Magyarországgal összemérhető lakosságú Izraelben (9,2 millió fő) 139 ezernél is több az azonosított fertőzött, ám a halottak száma mindössze 1048. Ez alig 0,75%-os mortalitást jelent. Miközben itt is igaz, hogy lehetetlen megtalálni minden tünetmentes fertőzöttet, azaz a tényleges fertőzöttek száma bizonyára itt is magasabb (ami tovább csökkenti a tényleges mortalitást).

De nézhetjük Máltát is, 2162 azonosított fertőzöttel, és mindössze 14 halottal. Ez 0,65% mortalitás. Vagy Izlandot 2150 azonosított fertőzöttel, és 10 halottal, ami mindössze 0,47%-os mortalitás. Bár ezek kis népességű országok, és a kis elemszámok könnyebben torzítanak, de közös bennük, hogy éppen a kis lélekszámuk miatt a népességarányosan az elvégzett tesztek számát tekintve az élbolyban vannak, így vélhetően magas az esetek felderítettsége, ellentétben más országokkal.

A valós mortalitás tehát valahol 0,5% környékén lehet, ami bár magasabb, mint a szezonális influenza 0,1%-os értéke, de közel sem olyan halálos, mint amekkora a felhajtás. 

Vajon egy a szezonális influenzánál mindössze ötször halálosabb vírus miatt érdemes volt bevállalni a gazdaság leállításával járó károkat?

A gazdaság iránt érdeklődő publikum, és egyre inkább az átlagpolgárok körében is hetek óta téma, hogy vajon milyen alakja lesz a koronavírus elleni intézkedések okozta gazdasági krízisből történő kilábalásnak. Repkednek a V betűk, U betűk, és L betűk...

Bár értem, hogy sokat segíthet egy helyzet megértésében, ha tudjuk azt hasonlítani valami ismert alakzathoz, ám ez az erőlködés szükségszerűen megköti a képzeletünket is, azt kockáztatva, hogy szem elől tévesztjük a valóságot. Ha a helyzet az, hogy a kilábalás alakjára nincsen ismert latin betű, akkor miért erőltetjük a betű fétist?

A konkrét betű kiválasztása előtt érdemesebb inkább végig gondolni, hogy milyen folyamatok zajlanak, és ezek hogyan befolyásolják a gazdasági aktivitást. Ha egy gazdasági krízisre gondolunk, akkor annak általában három elkülöníthető szakasza van:

• esés - a gazdasági aktivitás szintjének csökkenése
• stagnálás - a visszaesett gazdasági aktivitás már nem csökken tovább, de nincs növekedés sem
• emelkedés - a gazdasági aktivitás ismét növekszik

Ebből a fenti három komponensből bármilyen alakzat kirajzolható. Hiszen mindegyik komponensnek eltérő lehet a gyorsasága és időtartama (azaz a meredeksége). Egy általános recessziót mindig éppen az jelez, hogy elkezd a gazdasági aktivitás szintje csökkenni (ez valójában a recesszió definíciója). Így egy általános gazdasági krízis standard forgatókönyve eséssel kezdődik, majd eléri a mélypontot, ezt vagy követi stagnálás, vagy nem, majd elkezdődik a kilábalás és a növekedés. 

Pont ezért kerülnek elő a V, U és L betűk egy általános krízis esetén, mert többé kevésbé alkalmasak a helyzet leírására. Azonban a mostani krízis nem egy standard recesszió, amit valamilyen gazdasági egyensúlytalanság kipukkanása okozott. A mögöttünk hagyott márciusi, áprilisi és májusi időszak gazdasági aktivitásának zuhanása nem gazdasági okokból következett be, hanem szándékosan fojtottuk le a járvány ellenes adminisztratív korlátozásokkal. Ennek eredményeképpen egy szinte soha nem látott mértékű zuhanás következett be. Mivel adminisztratív okok vezettek a zuhanáshoz, és nem egy új gazdasági egyensúlyi állapot eredménye a lecsökkent aktivitás, ezért a korlátozások feloldása elméletileg lehetővé teszi a gyors visszapattanást a kiindulási szintre. Ilyen értelemben az alakzat mindenképpen V alakú lesz. Legalábbis az első szakasza...

Sajnos ugyanis teljesen irreális visszapattanni a kiindulási állapot szintjére. Ez nem egy kimaradt munkaszüneti nap, vagy egy zárva tartó vasárnap, amit követően minden ugyanott folytatódik, mint előtte. Ugyanis hiába oldják fel a korlátozásokat, az hogy valamilyen kereskedő vagy szolgáltató kinyithat, nem jelenti automatikusan azt, hogy forgalma, vevői is lesznek.

Ennek két fő oka van:

• objektív ok, ha nincs bevételem, nem tudok költeni
  • egyrészt azok a fogyasztók, akik elveszítették a munkájukat, vagy fizetés nélküli szabadságon vannak, biztosan nem fogják fenntartani a korábbi fogyasztásukat - jövedelem nélkül nehéz költeni
  • ugyanez igaz a vállalatokra is, hogy azok akiknek a jövőbeli profitábilis működése kérdéses, ők minden erővel csökkenteni fogják a költségeiket, nem csak a munkaerő kiadásaikat, hanem minden nem létfontosságú beszerzést visszavágnak
• és pszichés ok, hogy bár tudnék, de nem merek / nem akarok költeni
  • hiszen, azok, akiket nem érint közvetlenül a jövedelmek elapadása, ők is óvatosabban fognak költeni akár gazdasági megfontolásból ('mi van ha én is elveszítem a munkámat / vevőimet?'), akár egészségügyi félelemből ('nem megyek étterembe, mert megfertőződhetek')

Azaz ha feloldják a korlátozásokat, akkor nyilvánvalóan lesz egy gyors és masszív felpattanás - ez elkerülhetetlen, hiszen annyira mély a visszaesés a lefojtás miatt - de nem a korábbi szint 100%-áig. A nagy kérdés, hogy meddig pattanunk fel, és hogy mi következik ezután.

És itt jön az igazi kérdés az alakzattal kapcsolatban. Három eset jöhet szóba:

• 'A' - a korlátozások eltörlését követő gyors felpattanás után ugyan lelassul a kilábalás üteme, de ha lassan is, de folytatódik a növekedés, így hamarosan újra elérjük a kiinduló szintet
• 'B' - a felpattanást követően elnyúló stagnálás következik és csak jóval később érjük el újra a 100%-ot
• 'C' - vagy a felpattanást követően megkezdődik egy klasszikus (nem adminisztratív) recesszió és a gazdasági aktivitás szintje ismét csökkenni kezd

Azaz érdemes ketté bontani a kilábalási alakzatról folytatott diskurzust. Az nem kérdés, hogy lesz egy meredek szárú V alakunk, a járványügyi intézkedések hatálya alatt. Gyors zuhanás és a feloldásokat követően gyors felpattanás. Nyilván nem fogunk a mélyben ragadni, mert ekkora mértékű aktivitás csökkenésnek nincsen gazdasági indoka. Nem lesz tehát sem L alak, sem U vagy kád alak. A mélypontról mindenképpen azonnali és gyors felpattanás fog következni, valamilyen szintig. Leginkább egy hiány-jel, vagy négyzetgyök jel alakzatunk van eddig.

Az igazi kérdés azonban a folytatás. Ennek az alakja és leginkább az iránya (emelkedés, vagy csökkenés?) a fogós kérdés. 

A személyes véleményem az, hogy korai az öröm a korlátozások eltörlése miatt, mert a recesszió még csak most kezdődik igazán.

Bizonyára minden kisgyerek felteszi életében legalább egyszer azt a kérdést, amikor kezdi megérteni a világ működését, hogy ha a pénz olyan értékes, akkor miért nem nyomtatunk belőle többet. Aztán általában megkapják a kissé leereszkedő választ egy szánakozó félmosoly kíséretében, hogy 'ez nem ilyen egyszerű'. Ha valaki esetleg kissé bővebb választ ad nekik, akkor bizonyára elhangzik, hogy ha sokat nyomtatnánk belőle, akkor elveszítené az értékét. Hiába lenne több belőle, nem lennénk gazdagabbak tőle. 

Nos, a helyzet az, hogy jelenleg éppen ebben a nagy kísérletben veszünk részt. És egyelőre úgy tűnik - bármilyen meglepő - hogy a gyerekeknek van igazuk...

A jelenlegi kísérlet valójában nem most kezdődött, hanem a 2008-as krízis során. A világ nagy jegybankjai, élünkön az amerikai Fed-del, akkori szemmel töméntelen mennyiségű pénzt öntöttek a piacra. Csak hogy laikusabb olvasók is megérthessék: a jegybankoknak nincsen tényleges pénze úgy, mint az átlag embereknek, vagy vállalatoknak. A jegybank teremti a pénzt és annyit, amennyit csak akar. Nincsenek korlátai. Ma már ehhez nyomdagép sem kell, csak nullák és egyesek az online térben. Félreértés ne essék, ez így is van rendben, nem valami antikapitalista kirohanást akarok intézni a rendszer ellen. 

2008-ban (ahogyan ma is) elkerülhetetlen volt a pénzmennyiség növelése (szép eufémizmussal a 'mennyiség lazítása'). Amikor a pénzpiacokon egy bizalmi válság következi be, eltűnnek a vásárlók és a hitelezők a pénzpiacokról, akkor be kell avatkozni. Pénzt kell pumpálni a pénzpiacokra, hogy megállíthassuk az összeomlást, ami beavatkozás nélkül még nagyobb pusztítást okozna. Ez a jegybankok egyik legfontosabb szerepe. Ugyanígy igaz az is, hogy a gazdaságban amikor hirtelen megzuhan az összesített kereslet, akkor a kormányoknak elemi érdeke pótolni a kiesett keresletet, akár átmeneti eladósodás árán is, hogy szintén elkerüljük a kereslet csökkenés miatt bekövetkező csődöket és a munkanélküliség tartós megemelkedését. És sok esetben ez az állami eladósodás csak jegybanki pénzteremtéssel fedezhető. 

Mindez krízis helyzetben szükséges és indokolható, ám korántsem jelenti azt, hogy kockázatmentes lenne a beavatkozás. A pénz mennyiségének a hirtelen és lényegi növelése magában hordozza a kockázatát, hogy 

• megugrik a pénzromlás üteme, azaz megszalad az infláció
• és/vagy hirtelen és lényegesen leértékelődik az adott deviza a többihez képest (deviza krízis)

A 2008-as krízis kezelés következtében sokan számítottak az infláció megugrására, ami soha nem következett be. Ez valójában egy olyan anomália volt, amire bár számos magyarázat született, de igazából mai napig nehezen magyarázható. (Talán egy másik posztban írok majd róla.)

Azt azonban fontos érteni, hogy az infláció, csak a fogyasztási termékek (az úgynevezett újonnan létrehozott termékek) árának változását jelenti. Az kétségtelen, hogy a fogyasztási termékek árában nem következett be lényegi emelkedés, de a korlátos mennyiségű eszközárakban viszont igen. Ezek az ingatlanok, az arany, vagy a részvénypiacok. Ezeken jól lekövethető módon, jóval az inflációt meghaladóan felkúsztak az árak 2008-at követően. 

Miután a 2008-as tapasztalatok összességében pozitívak voltak a pénzmennyiség növelését illetően, hiszen stabilizálta a pénzpiacokat, és nem okozott elszaladó inflációt, ezért most már sokkal bátrabban nyúlt a világ ehhez az eszközhöz. A mostani pénzpumpa a 2008 utáni mértéket is felülmúlja, és hol van még a vége. 

Tegyük hozzá, hogy a közgazdaságtan szabályai úgy tűnik, hogy nem vonatkoznak mindenkire egyformán. Ha egy feltörekvő gazdaságban csinálnák ugyanazt, mint amit az Egyesült Államok, akkor valószínűleg már réges-régen menekülne onnan a külföldi tőke összedöntve az adott deviza árfolyamát. (Képzeljük el, hogy Argentína vagy Ukrajna bejelenti, hogy a GDP 10%-ának megfelelő összegben hitelez a jegybank az államnak. Vajon hány perc kellene a deviza összeomláshoz?) De hát hova lehetne menekülni, ha meginog a bizalom az amerikai dollárban? Euróba? Ugyanaz történik. Japán jenbe? Szintén. Az egész fejlett világ szinkronban nyomtatja a pénzt, így valójában egymáshoz képest a devizák nem is tudnának leértékelődni, mert egymással szinkronban történnek az események. Az arany árfolyama lehet irányadó, mert annak a mennyiségét nem képes növelni a puszta emberi akarat.

Na de térjünk lassan rá az írásom lényegi részére. Március közepén drasztikus zuhanást éltek meg a világ tőzsdéi, ám pár hét leforgása alatt csodás felpattanást láthattunk. A tőzsdék már megcsinálták a maguk V alakját. Elmúlt volna a krízis? Kint vagyunk a recesszióból? Dehogy. Az árfolyamok ilyen gyors felfúvódásának legfontosabb oka az, hogy a jegybankok irtózatos mennyiségű pénzzel felvásároltak szignifikáns mennyiséget az állampapír piacon. Na de mit kezdenek azoknak az állampapíroknak a korábbi tulajdonosai ezzel a pénzzel, amit a kötvényeik eladásáért cserébe kaptak? Ezek befektetések így cipőt, ruhát, autót biztosan nem fognak vásárolni belőle. Ez a pénz nem csorog át a reálgazdaságba. Ezek más befektetésekbe csorognak át. Vagy újra állampapírt vesznek belőle, - az államok az óriási gazdaság élénkítő intézkedéseikhez kénytelenek újabb adósságot a nyakukba venni - vagy átcsatornázzák más befektetési eszközökbe, például tőzsdei rézvényekbe, nyersanyagokba. 

Amikor az egyének tőzsdei befektetéséről beszélünk, akkor van értelme arról beszélni, hogy értékeljük az adott vállalatot, és igyekszünk objektív és racionális döntést hozni. Mikroszinten ez többé kevésbé így is működik. De amikor ipari méretekben 'szorítják ki' a likviditást a világ jegybankjai az állampapír piacokról, akkor annak a pénzmennyiségnek valahol helyet kell találnia magának. Még akkor is, ha nincsen objektíve jó befektetés. Ekkora pénztömeg nem parkolhat készpénzben, különösen nem befektetésekkel foglalkozó intézményekben, mint a befektetési alapok, nyugdíjpénztárak, biztosítók tartalékai. Ennek a pénznek helyet kell találni, és helyet is talált. 

Ha a vasárnapi bolhapiacon mindig megjelenne egy nagyvonalú vevő feneketlen pénztárcával, és mindent megvenne ami az útjába kerül, akkor könnyű elképzelni, hogy hogy felmennének az árak a piacon. Csak amíg a bolhapiacon vélhetően az eladók az árak emelése mellett újabb készletek után néznének, addig a részvény piacokon a részvények mennyisége véges, fix. Így a mennyiség növelése nem járható, csak az árak emelkedése.

A részvénypiacok árazása így a hirtelen jött pénzbőség következtében lényegileg elszakadt a reálgazdasági folyamatoktól. A részvények árazása elveszítette a kapcsolatát az alapjukat képező vállalat értékteremtő képességével. Lehet persze azt mondani, hogy a tőzsde nem a mai, hanem a jövőbeli várakozásokat testesíti meg, ez esetben meglehetősen optimisták a befektetők. (És kíváncsi lennék, hogy mi lenne az árazás a jegybanki pluszpénzmennyiség nélkül...) A pénzpiacokon a jegybanki intézkedések következtében aszimmetrikus lett a kockázat. Ha esés van, mindenki számíthat rá, hogy jön a jegybank és hoz egy újabb zsák pénzt, és megállítja a zuhanást. De valójában akkor is hoz egy zsák pénzt, ha nincsen esés, így viszont egyre csak fűti az emelkedést. Még azt sem mondom, hogy nem racionális egy ilyen egyébként irracionálisan magas árfolyam mellett beszállni, hiszen ha még feljebb kúsznak az árfolyamok, akkor megéri. Amíg az áfolyamok nem a fundamentumoktól függnek, hanem attól, hogy mennyi pénzt pumpál a pénzpiacokra a jegybank, addig egyetlen dolog számít: meddig és mennyi pénzt fog pumpálni? És ebben a kontextusban tök mindegy, hogy a vállalat, aminek a részvényét megvettük mekkora nyereséget ér el, vagy akár ha veszteséget is termel. Mindez nem számít. Nem számít, csak az, hogy később még több pénz lesz a rendszerben és ettől még magasabbra kúszik majd az árfolyam. (részvény ár infláció)

Ilyen környezetben a fundamentumok mit sem számítanak. Egészen egy fontos pillanatig. Amíg az adott vállalat csődbe nem megy. Látszólag nem számít a fundamentum, mert egy mánia zajlik, ahol a semmiből teremtett pénz hátán egyre magasabbra kúszhatnak az árfolyamok, akár a reálgazdasági összeomlás ellenére is. De amikor egy vállalat becsődöl, akkor eljön az igazság pillanata, és kiderül, hogy a részvény mégsem csak egy mező a rulett asztalon, hanem valami, aminek köze van a valósághoz. Ebben a pillanatban az adott részvényről kiderül, hogy az árfolyama fikció csupán. Az első komoly nagyvállalat csődje lesz véleményem szerint az a jel, amire sokan újra értékelik a pozíciójukat, megnézik, hogy mennyire reális az árfolyam a fundamentumok fényében, és ekkor jön el a tőzsde koronavírus miatti második összeomlása. De erre még várni kell. A részvénypiacokon nincsen havi egy nap valóság sem.

Végül, hogy megválaszoljuk a cím felvetését: az olajpiacon viszont legalább havonta egy nap eljön az igazságpillanata. Amíg ugyanis a részvénypiacokon szinte a végtelenségig el tudnak szakadni a valóságtól az árak, addig az olajpiac működése miatt ez nem történhet meg. Az olajpiacon ugyanis határidős ügyleteket lehet vásárolni, amiknek van lejárata. Minden hónapba lejár az adott határidős ügylet, aminek az amerikai WTI esetében fizikai leszállítási következménye van. Így hiába gondolja valaki, hogy milyen jó üzlet megvenni 10 dolláron az olajat, nem tudja megtartani fél évig, mint egy részvényt, mert annál sokkal korábban eljön a fizikai átvétel ideje. Ha valaki csak spekulál (és a spekuláns szót még véletlenül sem akarom pejoratív értelemben használni), akkor nem fogja átvenni az olajat. Így az olaj határidő utolsó napján mindig kiderül, hogy mi a valós reálgazdasági kereslet az olaj iránt, és mi a kaszinó és mánia az árfolyamban. 

E cikk írásakor a júniusi határidős WTI árfolyama 25,90 USD. Ez a kontraktus jövő hét kedden kifut. Kíváncsian várom, hogy mi fog történni... Májusban ez lesz az egyetlen napja a valóságnak.

Néhány ismerősömmel folytatott beszélgetés világított rá, hogy sokan nincsenek tisztában a különböző koronavírus tesztek okával és céljával. Emiatt érzem úgy, hogy talán érdemes lehet pár szót áldozni a témára. 

Alapvetően két célja van a koronavírus teszteknek:

• az eset felderítő, kontaktkutató, izolációs célú
• és a statisztikai mintavételes reprezentatív tesztelés

Az első típus járványügyi intézkedés célzatú, a másik ellenben 'csupán' a tisztánlátást szolgálja. Egy járvány kitörésekor ugyanis elvileg amíg alacsonyak az esetszámok, addig a fertőzöttek felkutatásával és izolációjával megfékezhető a járvány elszabadulása. Ennek a tesztelésnek tehát létjogosultsága alacsony esetszámok mellett van, intenzív kontaktkutatási tevékenység mellett. Amikor egy járvány elszabadul és tömegessé válik, onnantól az ilyen célú tesztelésnek valójában már nem sok értelme van.

A másik tesztelési tevékenység célja nem a járvány megfékezése, vagy befolyásolása. Annak a lényege a tisztánlátás. Egyértelmű ugyanis, hogy egy nagy arányban enyhe tüneteket vagy akár tüneteket sem produkáló fertőzés esetében a klinikai tesztelésen csak a jéghegy csúcsa akad fenn. Nyilvánvalóan a súlyosabb tüneteket produkáló esetek kerülnek az egészségügy látókörébe. Intenzív kontaktkutatás nélkül ráadásul ez hatványozottan igaz. Ez viszont azzal jár, hogy egyrészt alulbecsüljük a tényleges fertőzöttek számát, aminek számos következménye van:

• egyrészt így felülbecsüljük a valós mortalitást
• felülbecsüljük a hospitalizációs rátát (a kórházi ápolást igénylő fertőzöttek arányát)
• és pontatlan tudásunk lesz arról, hogy hol is tartunk a járványgörbében, azaz mekkora mértékű a társadalmi átfertőzöttség

Ezek együttesen pedig téves helyzetértékeléshez és ez alapján téves és hibás járványügyi stratégiához vezethetnek.

Magyarországon jelenleg a második típusú tesztelés indult el. Így minden felvetés, amely a tesztelések 'intenzitásának emelkedését' a korlátozások feloldásával köti össze, téves. Magyarországon a járvány korai szakaszában sem, és ma sem folyik intenzív kontaktkutatás és esetfelderítő, izolációs célú tesztelési tevékenység. Hozzáteszem, hogy ez nem is baj, mert már régen nem abban a fázisban vagyunk, hogy izolációval megállítható lenne a járvány. Valójában a magas arányú tünetmentes és enyhe tünetes fertőzés karakterisztika miatt kérdés, hogy egyáltalán volt-e valaha esély izolációval megállítani a terjedését. 

A magyar statisztikai tesztek ugyanakkor rendkívül értékes adatokat fognak szolgáltatni. A világon ugyanis egyedülálló módon reprezentatív (azaz nem önkéntes és ezáltal torzuló, hanem 'meghívásos') tesztelés lesz, ráadásul meglehetősen magas elemszámmal, tudomásom szerint 17 ezres létszámmal. Ebből rendkívül értékes és hasznos adatokat fogunk megtudni a vírus tényleges paramétereiről. 

Már alig várom, hogy lássam az eredményeket. Meglepne, ha ez alapján Magyarországon 100 ezernél kevesebb, de az is, ha 200 ezernél több fertőzésen átesett személy lenne. Előbbi 0,4%-nál magasabb, míg utóbbi 0,2%-nál alacsonyabb mortalitást jelentene. 

Sok véleményformáló hangoztatja az elmúlt hetekben, hogy végre a társadalom szemében felértékelődik hosszú időszak leépülése után a tudomány fontossága. Hogy az emberek láthatóan a tudomány és a tudósok felé tekintenek, tőlük várják a megoldást, megváltást.

Nos ez talán így van, talán nem, mert a járvány közepette a tévhitek és konteók is ugyanolyan népszerűség emelkedést könyvelhetnek el. De nem is ezzel kívánok foglalkozni. Sokkal inkább azzal, hogy mit is értünk a tudomány és a tudósok primátusa alatt. Nyilván örömteli, ha az emberiség tudományosan alátámasztott tényekre épülő világot épít. De roppant veszélyesnek tartom azt a fajta tudományos csodavárást, és próféta tiszteletet, ami szimplán abban ölt testet, hogy 'majd a tudósok megmondják' hogy mit kell tenni. Nagyon sok köznapi vitában hangzik el mostanában ez, hogy de hát a tudósok, ezt vagy azt mondták, akkor az bizony így van, hiszen TUDÓSOK mondták...

Nos sajnos a tudósok tudománya nem valami isteni képesség, hanem két nagyon kézzelfogható dolognak az eredménye: 

• az egyik, a múltbéli megfigyeléseken alapuló tapasztalatok alapján megértett szabályok, természeti törvényszerűségek és viselkedési mintázatok - nevezzük ezt együttesen TUDÁSnak
• a másik pedig az ADATOK

Könnyen belátható, hogy az egyik vagy a másik hiánya szükségképpen vezet téves eredményre. Hiába tudom megmérni egy kocka oldalainak hosszát (ADAT), ha nem ismerem a térfogat kiszámításának módját, (TUDÁS) akkor nem leszek képes megismerni a végeredményt.

De ugyanígy sikertelen lesz a környezetünk megértésére tett kísérletünk, ha ismerjük a terület kiszámításának módját, de nem tudjuk, hogy mekkora oldalai vannak annak a felületnek. Elvont dolognak tűnik ez, pedig hétköznapokban is ezzel szembesülünk. Vajon mennyi falfestéket kell vennünk, ha ki akarjuk festeni a lakásunkat? Vagy mennyi csempe kell a fürdőszoba felújításához? 

TUDÁS és ADAT csak együtt vezet helyes eredményre. 

Mindenki előszeretettel hivatkozik, hogy hát a 'modellek' megmondták, hogy a járvány kapcsán ez vagy az fog történni, ha nem ezt vagy azt tesszük. Igen, a modellek... Nos a modellek sem istenek. Nem ismerik a valóságot. A modellek csak azt ismerik, amit megadunk nekik. Ezen input adatok alapján kifogástalan eredményt számítanak ki. De hogy az szinkronban van-e a valósággal, az érthetően nem független a számításhoz felhasznált adatok minőségétől. Téves adatokból a legkiválóbb modellekkel is csak hibás eredményre juthatunk. 

Miért mondom el mindezt? Mert rendkívül dühít, hogy a koronavírus jelentette globális kihívást úgy sikerült (félre)kezelnünk, hogy botrányos minőségű adatokra támaszkodtunk. A lezárások szükségességét és szigorúságát azzal indokoltuk, hogy a fertőzés rendkívül magas hospitalizációs rátát produkál. Hogy a fertőzöttek 20%-a kórházi ápolásra szorul, így az egészségügyi kapacitások pillanatok alatt túl tudnak terhelődni. 

Ezzel szemben a szerológiai tesztek végre megérkező eredményei alapján a kép nagyságrendekkel eltérő. Vegyük például a minap publikált szlovéniai tesztek eredményét.

• Szlovéniában jelenleg összesen 1448 fertőzöttet azonosítottak a járvány kezdete óta
• a tesztek 3%-os társadalmi átfertőzöttséget mutattak ki
• a mintavétel statisztikai hibahatára miatt az összes fertőzött számát 42 ezer és 82 ezer fő közé tették
• azaz a legkisebb, 42 ezres esetszámmal számolva is azt tapasztaljuk, hogy mindössze a fertőzöttek 3,5%-át sikerült detektálni - gondolkodjunk el ezen a számon egy percre: 100 fertőzöttből mindössze 3,5-et

100 esetből 3,5-et... Azt hiszem, hogy ha valahol, akkor itt tökéletesen áll a jéghegy csúcsa hasonlat... 

Van tehát egy problémánk, aminek a valós kiterjedésének a 3,5%-át ismerjük, és ennek a 3,5%-os résznek a viselkedése alapján próbálunk megoldást találni. Ha a 3,5%-os rész reprezentatív lenne a teljes problémára nézve, akkor nem is lenne akkora baj, de a valóság az, hogy a koronavírus esetében ez szimplán nem igaz. Nyilvánvalóan a súlyosabb esetek kerülnek a látókörünkbe, így az általunk a jéghegy csúcsa alapján érzékelt probléma drámaian különbözik a valóságtól. Csak amíg a vízben lebegő jéghegyet a csúcsa alapján kisebbnek gondolunk, addig a koronavírus esetében a helyzet pont fordított. 

Az azonosított fertőzöttekre alapozva azt gondolta a világ (a tudós társadalom is sajnos), hogy a fertőzöttek 20%-a kórházi ápolást igényel. Nos, ez a 3,5%-nyi jéghegy csúcsra igaz is. Ennek 20%-a 0,7%. A teljes sokaságnak, a ténylegesen megfertőződött populációnak a kórházi ápolásra szoruló része a fentiek alapján mindössze 0,7%.

Szívesen megnézném, hogy milyen eredményt köpnének ki azok a modellek, ha 20%-os hospitalizáció helyett 1%-kal számolnának...

Hibás és téves adatokból a legjobb modell és a legokosabb tudós sem lesz képes helyes következtetést levonni.

Botrányos és tragikus, hogy hónapokkal a járvány kezdete után kezd csak el a világ statisztikai mintavételen alapuló adatokat gyűjteni.

Sorban érkeznek a különböző országokból a koronavírus szerológiai tesztek eredményei. Ezek eddig kivétel nélkül azt a korábban is létező feltételezést erősítették meg, hogy a COVID-19 betegség egy meglehetősen enyhe, a szezonális influenzánál alig veszélyesebb fertőzés. Az eddig ismert kaliforniai, new york állambeli, németországi és legutóbb tegnap a szlovéniai tesztek mind 0,1 és 0,5% közötti mortalitást jeleztek. Mindegyikben közös, hogy az így azonosított fertőzöttség sokszorosan felülmúlja a statisztikákban szereplő azonosított fertőzött számokat.

Ez legalább két dolgot egyértelművé tesz:

• az első, hogy az új koronavírus messze nem annyira veszélyes, mint ahogyan azt a média láttatta és láttatja még mindig - gyakorlatilag a szezonális influenzánál alig veszélyesebb
• a másik, ezzel szorosan összefüggő tény, hogy a hospitalizációs rátája, azaz azoknak az aránya, akiknek kórházi ápolásra van szükségük, az szintén messze nem 20%, mint amivel a szigorú lezárásokat indokolták, hanem legfeljebb 1-2%

Ez együttesen azt jelenti, hogy messze eltúlzott volt a világ reakciója. Bár az egészségügyi rendszerek valóban túl tudnak terhelődni, de ez messze magasabb egyidejű fertőzöttségi szint mellett következik be. Mert mit is jelentenek például a szlovén teszt eredmények? Szlovéniában 1448 fertőzöttet azonosítottak mindeddig. Ezzel szemben a tesztek eredményei alapján a társadalom 3%-a átesett már a fertőzésen, ami ~60.000 embert jelent. A mintavétel statisztikai hibahatára miatt az eredményt 42 ezer és 82 ezer fő közé teszik. Azaz a legkisebb 42 ezres szám esetén is arról beszélhetünk, hogy a tényleges fertőzötteknek mindössze a 3,5%-át sikerült detektálni. És mire alapozta a világ a lezárások szükségességét? Arra, hogy a fertőzés olyan durva, hogy a betegek 20%-a kórházi ápolásra szorul. Ha viszont 100 esetből csak 3,5-et azonosítunk, és ezeknek a 20%-a szorul kórházi ápolásra, akkor valójában 100-ból mindössze 0,7 fertőzöttnek van szüksége kórházi kezelésre. 0,7% szemben a teli torokból hangoztatott 20%-kal. El lehet képzelni, hogy mennyivel más eredményt köptek volna ki azok a modellek amelyekre hagyatkozott a világ, ha helyes adatokat használtunk volna... Botrányos, hogy egy ilyen horderejű kérdésben ennyire valótlan és ilyen mértékben pontatlan adatokra támaszkodtunk. És botrány, hogy már hónapok óta tart a járvány, és még csak most jutunk el oda, hogy végre értelmezhető hitelességű statisztikai mintavételes adataink vannak. Statisztikai mintavételes random tesztelést már réges-régen kellett volna végezni. (Magyarországon például május végére lesznek adataink. Szuper.)

Az elmúlt héten arra is fény derült, hogy Franciaországban már tavaly decemberben jelen volt a vírus. Ebből következik, hogy a fertőzés felfutása messze lassabban zajlott, hiszen sokkal korábban kezdődött (sokkal több ideje volt terjedni). Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a szigorú lezárások nem a fertőzés kezdeti szakaszában történtek - amit a világ közvéleménye hitt - hanem már a járványcsúcshoz közel. Valójában milliók estek át a fertőzésen anélkül, hogy egyáltalán tudatában lettek volna annak, hogy éppen 'halálos betegek'. 

A halálozás sokkal kisebb mértéke és a kórházi ápolásra szoruló fertőzöttek szintén sokkal kisebb aránya a szerológiai tesztek alapján vitathatatlan tény. A mainstream média mégsem hangsúlyozza ezeket az alapvetően rendkívül pozitív híreket. Ehelyett inkább a valóság tagadása zajlik. A járvány első időszakában teljes mellszélességgel vetették bele magukat a pánikkeltésbe és a helyzet felfújásába. Érthetően nehéz számukra kihátrálni ebből a szituációból, és beismerni, hogy tévedtek és hibáztak. 

Ehelyett mi történik? A szerológiai tesztek eredményeit relativizálják előszeretettel, mintavételi hibákat keresve. Vagy a szerológiai tesztelés eredményességének és hitelességének általános megkérdőjelezésével foglalkoznak. De vannak, akik nem küzdenek az egymás után érkező és azonos eredményeket produkáló tesztek valóságtartalma ellen, hanem inkább azt kezdik el feszegetni, hogy akik átestek a fertőzésen, azok nem is szereznek immunitást. (Elismerik tehát, hogy lehet, hogy tényleg sokkal többen fertőződhettek meg, de ennek ellenére szerintük továbbra is nagy a baj, mert még mindig mindenki veszélyben van...) Végül vannak azok, akik a vírus meleg időjárásra való negatív reakcióját tagadják körömszakadtukig. 

Ezzel szemben a valóság az, hogy akik átestek a fertőzésen, azok egy időre bizonyosan immunitást szereznek. A biológiával és a józan ésszel is teljesen ellentétes lenne, ha egy fertőzésből való felépülés ne eredményezne legalább egy időre védettséget. Elvileg elképzelhető persze, hogy az új koronavírus mégis így működik, azaz a kigyógyulás után sem szerez a páciens immunitást egy percre sem, de ez felettébb szokatlan lenne, és szembe menne minden korábbi, vírusokkal kapcsolatos tapasztalatunknak. Lehetséges, de nem ez a valószínű tehát.

Ugyanez igaz a meleg időben visszaeső fertőzésekre is. Minden általunk ismert légúti fertőzés az influenzától, a megfázást okozó rhinovírusokig és korábban is ismert koronavírusokig mind-mind kivétel nélkül a száraz is hideg időben terjed leginkább. Elvileg persze elképzelhető, hogy az új koronavírus teljesen másként viselkedik, de felettébb valószínűtlen és ellentmondana a korábbi tapasztalatainknak a légúti fertőzést okozó vírusok viselkedésével kapcsolatban. Lehetséges, de felettébb valószínűtlen.

Itt lenne az ideje, hogy abbahagyjuk (különösen a média) a hadakozást a valósággal és elkezdjük felhasználni a korábbról létező tudásunkat és tapasztalatunkat. Ellenkező esetben még nagyobb bajt okozunk. 

Elmondom miért. Ha elfogadjuk a korábbi tapasztalatainkból származó ismereteinket, miszerint

• egy vírus fertőzésből történő felépülés egy időre mindenképpen immunitást biztosít
• a légúti fertőzések szezonja az őszi-téli, és kora tavaszi időszak
• és a vírus mortalitása meglehetősen alacsony

Akkor a fentiek alapján számíthatunk arra, hogy nyáron a járvány alábbhagy (ennek jelét már most a meleg idő beköszöntével észlelhetjük), ám arra is számíthatunk, hogy ősszel visszatér.

Ebből kifolyóan minden mai döntésünkkel és intézkedésünkkel erre a felettébb ésszerű és valószínű forgatókönyvre kellene készülnünk. Azaz fel kellene oldani minden érvényben lévő korlátozást, és engedni kellene, hogy a meleg időszakban, amikor nincsen járvány-berobbanásnak kockázata, a vírus a nem veszélyeztetett, egészséges fiatalabb korosztályokban szabadon terjedhessen. Ez biztosítaná, hogy amikor beköszönt az ősz, akkor már egy magasabb átfertőzöttséggel, ergo egy magasabb arányú immunis népességgel léphessünk be a járvány szezonba. Így tudnánk csökkenteni az őszi-téli járvány súlyosságát. A tényekkel való szembe nem nézéssel csak súlyosbítjuk a helyzetet, és a tavaszi hibák (szükségtelenül súlyos korlátozások) után az őszi helyzetet is félrekezeljük (alacsony lesz az immunitás szintje).

Itt az ideje, hogy abbahagyjuk a valóság tagadását, és a tapasztalataink relativizálását. Ne az igazság ellen harcoljunk, hanem támaszkodjunk a létező tudásunkra, és a magas valószínűségű, ésszerű, tapasztalat alapú feltételezéseinkre. Itt az ideje, hogy ne a média, ne a közhangulat és ne a pánik irányítsa a járványügyi intézkedéseket! A jó vezető nem a tömeg után megy, hanem vezeti a tömeget.