A műanyag cunami megoldása - kötelező újrafelhasználás
A hétköznapokban az embert rendkívül sok impulzus éri. Pörögnek a közösségi média hírfolyamok, és a különféle híroldalak is ontják magukból a 'tartalmat'. Az érdeklődő publikum meg csak győzze követni és olvasni. Régen az ember megvett egy újságot, aminek volt kezdete és vége. Ma végeláthatatlan a hírfolyam. Ez viszont azzal a veszéllyel is jár, hogy a sok 'információ' olyan mennyiségben és intenzitással zúdul ránk, hogy csak kapkodjuk a fejünket. A fontos történésekre legfeljebb úgy reagálunk, hogy nyomunk egy lájkot, vagy átszínezzük a profilképünket. Valós reakciót nem, vagy alig vált ki bármi, még akkor is, ha a közösség közben azt hiszi, hogy komolyan tesz valamit. Pótcselekvésekkel van tele az életünk, mint például a műanyag-mentes július. Edukációs szempontból és a figyelem felkeltése tekintetében persze értékelendő, de a probléma tényleges megoldása szempontjából totálisan irreleváns.
Az újrahasznosítás jelenlegi rendszere is csupán egyetlen fokkal van közelebb a tényleges megoldáshoz. Az átlagos vásárlót az üzletben - már ha egyáltalán foglalkoztatja a mindent elborító műanyag problémája - kellemesen megnyugtatja, hogy a termék csomagolásán megpillantja a körbeforgó nyilacskákat, jelezve, hogy újrahasznosítható műanyagot vásárol. Így elégedetten sóhajthat fel, hogy ő aztán nem károsítja a bolygót. Pedig a valóság elég messze áll ettől. Ráadásul nem is csupán azért, mert az emberek nem használnák a szelektív kukákat, bár nyilván ez is probléma. Elvégre az a hulladék, ami a szeméttelepen végzi (jobb esetben, rosszabb esetben az erdőkben, folyókban, tengerekben...), az a legnagyobb jóindulattal sem kerül újrahasznosításra.
A valóság az, hogy az évente előállított műanyag mennyiségnek mindössze a 9%-a kerül újrahasznosításra. Ennek három fő oka van:
- a műanyag hulladék egy része nem is kerül szelektív gyűjtőbe
- az előállított műanyag egy része technológiailag nem újrahasznosítható
- az újrahasznosítással előállított alapanyag túl drága, nem versenyképes a nyersolajból előállított originál alapanyaggal
Az első problémával most nem foglalkozom. A második problémáról tudni kell, hogy a műanyagokat a kis körbeforgó nyilacskákkal jelzett logóval 7 kategóriába sorolják az összetételük alapján:
- Polietilén tereftalát - közismertebb nevén PET, a műnyag palackok alapanyaga
- Nagy sűrűségű polietilén - joghurtos dobozok, sampon és mosószeres flakonok
- Polivinil-klorid, azaz PVC - műanyag csövek alapanyaga
- Alacsony sűrűségű polietilén - zacskók anyaga, 'zsugorfólia'
- Polipropilén - élelmiszerek csomagolása
- Polisztirén - egyszer használatos poharak, evőeszközök, élelmiszer csomagolás
- Egyéb
A helyzet az, hogy ebből a 7 kategóriából jellemzően csak az első két kategória hasznosítható jól, valamint még a harmadik kategória újrahasznosításával foglalkoznak, ám a 4-től felfelé található kategóriák újrahasznosítása jellemzően nem történik. Azaz hiába dobja a vásárló az egyébként körbeforgó nyilacskával jelzett szalámis csomagolást a szelektív kukába, az nem kerül újrahasznosításra, hanem jó eséllyel végül ugyanúgy a szeméttelepen, vagy a szemétégetőben végzi.
A legfontosabb probléma azonban úgy vélem a harmadik: az újrahasznosítással nyert második generációs alapanyag egyszerűen túl drága és emiatt versenyképtelen az első generációs, kőolajból előállított alapanyaggal.
Hiszen az egy dolog, hogy létezik technológiai megoldás a műanyag újrafeldolgozására, az is egy dolog, hogy meg van szervezve a szelektív gyűjtése ezeknek az anyagoknak. De hiába gyűjtjük össze és dolgozzuk fel, ha a műanyagtermékeket gyártó vállalatok nem veszik meg a feldolgozó üzemektől, hanem helyette újonnan kitermelt kőolajból származó alapanyagot vásárolnak.
Miért is vennék, ha olcsóbb az újonnan kitermelt nyersanyag? Melyik cég lenne a saját profitabilitásának az ellensége, ha szabadon dönthet?
Ez itt a lényeg: várhatunk arra, hogy az újrahasznosítás versenyképessé váljon piaci alapon az originál nyersanyaggal, de lehet, hogy ez soha nem következik be. Ráadásul ha az iparág nem kecsegtet nyereséggel, akkor nem fog senki tőkét befektetni, hogy kifejlessze a jobb és hatékonyabb technológiát. A 22-es csapdája.
Ha azt akarjuk, hogy az újrahasznosítás működjön és valós megoldást jelentsen a műanyagszemét cunamira, akkor elsősorban nem a szelektív gyűjtés oldalán kell aktivistáskodnunk, hanem meg kell teremtenünk a keresletet az újrafeldolgozott műanyag alapanyag iránt. Ha nem működik piaci alapon, akkor be kell avatkozni szabályozással.
Kötelezni kell a műanyag termékeket előállító vállalatokat, hogy a termelésükhöz meghatározott minimum mértékben újrahasznosított alapanyagot használjanak. Hasonlóan ahhoz, ahogy az üzemanyag forgalmazóknak kötelező minimum mennyiségű bioetanolt keverniük a benzinhez, vagy biodízelt a gázolajhoz. Ez a minimum újrahasznosított műanyag részarány indulhatna egy relatíve alacsony mértékről, de előre le lehetne fektetve, hogy évről-évre növekvő részarányt kell képviselnie előre tekintve akár 1-2 évtizedet is. Például első évben mindössze minimum pár százalék lenne az elvárás, ami évente növekedne 2%-kal, így 2040-re akár a termelési volumen felét is elérhetné a kötelező újrafelhasználás. Egy ilyen előretekintő terv minden piaci résztvevőnek biztosítana némi kiszámíthatóságot. A műanyag gyártóknak nem kellene egyik pillanatról a másikra átállniuk nagy mértékben az újrahasznosított alapanyagra, így nem is drágulna meg hirtelen a termelésükhöz felhasznált alapanyag. Egy hirtelen nagymértékű kereslet növekedéssel az újrafeldolgozó kapacitások sem lennének képesek megbirkózni. Azonban egy ilyen szabályozás - például EU szinten - jól kalkulálható piacot, és folyamatosan növekvő keresletet jelentene az újrahasznosított műanyagok iránt, ami már érdekessé tenné az iparágat a piaci befektetők számára is. Egy ilyen garantált piacra (az újrahasznosított műanyag alapanyag termelés) már érdemes lenne belépni és ez megadná a szükséges lökést és finanszírozást is a hatékonyabb technológia kutatásához is.
Ez csökkentené az újonnan kitermelt nyersanyag iránti keresletet - hiszen szükségtelenné válna az újrahasznosított alapanyaggal kiváltott része - és ezzel párhuzamosan a 'nettó hulladéktermelés' (az újonnan gyártott mínusz az újrafelhasznált) is jelentősen csökkenne. Ezen kívül felértékelődne a műanyag hulladék, hiszen ha a gyártóknak a kötelező szabályozás miatt mindenképpen szükségük van rá, kerül amibe kerül, akkor akár a természetből is megkezdődhet a műanyag begyűjtése, mint értékkel bíró alapanyag.
Ezzel párhuzamosan meg kellene változtatni a végtermékekre kerülő logókat is. Nem azt kell jelölni, hogy valami elméletileg újrahasznosítható-e (hiszen ma mindössze ezt jelöli a mutatós körbeforgó nyilacska, ami 100%-ban nyersolajból készülő termékre van nyomva...), hanem azt, hogy az adott termék előállításához ténylegesen hány százalékban használtak fel újrahasznosított alapanyagot. Így a vásárló valóban azt láthatná, hogy a termék gyártója mennyire elkötelezett az újrahasznosítás mellett. A mostani ábra rendszer nem több szimpla szemfényvesztésnél.
Természetesen lenne ára ennek a rendszernek. Az ilyen formában előállított műanyag termékek ára megdrágulna, amit végső soron a fogyasztók fizetnének meg. Drágább lenne az ásványvíz, drágább a szalámi, drágább a vaj, és így tovább. Minden drágább lenne, ami műanyagot tartalmaz, márpedig manapság mindenhez használunk műanyagot. De vajon nem így kell ennek lennie? Ma ugyan lehet, hogy olcsóbb a műanyag, de cserébe el is árasztja, tönkre is teszi a környezetünket. Nincs ingyen ebéd, hiszen megfizetjük ma is ezt az árat szennyezett folyókkal, tengerekkel erdőkkel. Ez a drágulás az ára annak, hogy tisztább környezetet kapjunk és fenntarthatóbb jövőt teremtsünk.